"Elég egyszer elkövetni egy hibát, mindenki azonnal kételkedni kezd benned és elfelejti, hogy mi minden jót tettél." Greek, a szövetség c. film A bizalom az az érzés, ami fájdalmat, megnyugvást, erőt, szomorúságot, kételkedést, boldogságot, egyben meg tudja adni az embereknek. Mindenki más dolgokra gondol, ha meghallja azt a szót, hogy bizalom. (szerelemre, barátokra, családra..) Vajon miért? Talán azért, mert lassan senki sem bízik meg az embertársaiban, különböző tárgyakban, értékekben, dolgokban fogják megtalálni azt a bizalmat, amit másokban kellene. Hogyan jutottunk el addig, hogy a bizalomnak az értékét hagytuk elveszni? Minden szónak, tettnek az értéke, a bizalomhoz hasonlóan, kezd halványulni, el fog veszni, ha MI emberek nem akadályozzuk meg azt, hogy ne haljon ki, hogy ne olyan világban éljünk, ahol az érzések már egyáltalán nem fontosak, nem játszanak szerepet az életünkben. Mert ha mindenki belegondol, azért vagyunk különlegesebbek más élőlényeknél, mert nekünk tiszta, feltétel nélküli érzéseink lehetnek. Bizalom... mindenhol megnyilvánul: - Bíznod kell a csapatodban, bíznod kell azokban az emberekben, akikkel együtt játszol, mert ha nincs bizalom, nem lesz győzelem... - Bíznod kell a családodban, a szerelemben, mert ha bennük nem bízol, másokban sem fogsz megbízni.... De a legfontosabb az, hogy bízz önmagadban, hiszen ha nem bízol magadban, senkinek sem fogsz bizalmat adni, nincs oka senkinek arra, hogy ne forduljon saját magához bizalommal. Fogadd el magad, és bízz magadban! "A gyanú megbetegít, a bizalom meggyógyít." Soós Veronika
0 Comments
Szomorú vagyok. Én vagyok az, akit mindenki siettet. Akit senki sem vár. Akit senki nem él meg, és nem vesz figyelembe.
Május vagyok. Ki mire gondol, ha meghallja a nevem? Hadd találgassak! „Legyen már végre nyár, semmi értelme ennek a hónapnak.” „Mindjárt nyár, alig várom, hogy Június legyen!” „Érettségizem. Ez a hónap szívás lesz.” Ti mit gondolnátok, ha ezt hallanátok? Mert én nem érzem ettől jól magam. Igen, én vagyok Június előtt, mégis mindig mögötte érzem magam. Pedig én sem vagyok rossz. Sok napsütést hozok, szinte már nyári időt, amikor végre kivirulhattok, mert valljuk be, Április szeszélyesebb, mint én, és Március is hidegebb. Igen, bevallom, néha én is esőzöm. De azért, mert amikor esik az eső, én is hullatom könnyeimet. Azt akarom, hogy kicsit kapjatok észbe, hogy én ÉN vagyok, itt vagyok, és nem fogok előbb elmenni. Én még nem akarom Júniust, se a nyarat. Ezért önmagamat adom. Amihez hozzátartozik ugyan az érettségi stressz, és a fáradtság is, de az első napom egy nagy mulatság: a majális. A gyermeknap is programjaimhoz tartozik, ami azért elég vidám, nem? Kérlek, használjátok ki az időt és éljétek meg az időt, amit nyújtok! Ne akarjatok siettetni, mert nem megyek sehova. Részben ennek a sorozatnak nézése közben jöttem rá, hogy mennyi mindent adhat nekünk egy sorozat. Minden nap nézzük, izgatottan várjuk, hogy kedvenc karaktereinket újra lássuk és belecsöppenjünk az ő életükbe.
Ez a sorozat melegekről szól. Tudom, mire gondolnak sokan. És először én is erre gondoltam. Két fiú csókolózik és én azt nézzem? Sőt, akár többet is. Még mit nem? De elkezdtem nézni. És be kell valljam, sosem bántam meg. Nem azt mondom, hogy nincsenek benne tipikus klisék, de nem olyan elrugaszkodott. A szereplők élete tényleg olyan, amilyen bármely emberé lehetne. Teljesen nyersen mond el mindent, egy pofon az embernek a valóságról, pedig talán valaki pont azért nézne sorozatot, hogy meneküljön előle. Rengeteg fontos kérdést vetnek fel és válaszolnak meg a sorozatban, csomó izgalmas és érdekes karakterrel. Az egyik főszereplőnk például nem hisz a szerelemben. Totálisan elítéli, csak egy kifogásnak tartja a szexhez. Nyers, határozott, karakteres. És mégis… a történet végére megtapasztalja, milyen igazából szeretni. De addig hosszú az út. A másik főszereplőnk egy kedves, aranyos, fiatal srác, aki éppen felfedezi önmagát. Bekerül egy olyan közösségbe, ahova tartozik, ám először mégsem fogadják el. Azonban saját maga elfogadja magát, és igencsak kitartó. Rájön, hogy meleg. Az első rettentően fontos dolog a sorozatban: az ember elfogadja önmagát olyannak, amilyen. Sokaknak nem sikerül. Ehhez a kérdéskörhöz pedig idéznék a sorozatból. Brian, az egyik főszereplő mindig azt mondja, ha arról kérdezik, meleg-e: „Igen, de hacsak nem te fekszel alattam, semmi közöd hozzá”. Ezzel totál egyet tudok érteni. Nem tudom felfogni, amikor gyűlölködést hallok, ha mondjuk egy meleg pár csókolózik az utcán. Mert szerintem az se igazán gusztusos, ha egy hetero pár nyalizik egy padon. Fontos szereplők még két leszbikus lány, akik gyermeket vállalnak. Nem is egyet. A történet során sokszor boncolgatják kettejük kapcsolatát és a gyereknevelést, na meg a nem biológiai szülő jogait, vagyis nem jogait. A szülőkről még annyit, hogy a sorozatban van egy apa, aki kitagadja fiát, azért, mert olyan, amilyen. És van egy másik anyuka, aki támogatja és segíti fiát. Meg kell említenem még azt is, hogy szerepel benne egy fiú, akit az anyja, az ANYJA kényszerít prostitúcióra. A fiút befogadja egy melegpár, és amikor az anya pert indít, a bíróság a fiút a meleg családnak ítéli. A sorozat majdnem minden oldalát megmutatja annak, ha az ember „más”. Szerepel benne a túlzás is, a Pride formájában és egyéb mellékszereplőkkel mutatja be a szélsőségeket. Van olyan rész is, amikor az egyikük „meg akar tisztulni”. Nem akarja elfogadni szexuális identitását, és egy kurzussal akarja „leszoktatni” magát. Árnyalakként bemutatják az AIDS-et is. Több ilyen karaktert is behoznak, az egyikük könyvet ír betegségéről. A fiatal srácon keresztül végigkísérhetjük, milyen nehéz, ha felfedezed, hogy más vagy. Alapból ijesztő lehet, de ha megtudják a szüleid, vagy épp az iskolában szivatnak vele, esetleg apád kitagad, nem könnyíti meg a helyzetet. Az iskolai bántalmazáson kívül máshogy is bemutatták a melegeket érintő bántalmazásokat: az utcán elvertek egy meleget, többen is félnek attól, hogy ha kiderül kihez vonzódnak, kirúgják őket, és egy bombatámadás is ér egy ismert meleg szórakozóhelyet. Igaz ugyan, hogy szereplőinknek kijut a boldogságból is, de azért még valósághűbbé teszi, hogy a befejezés nem happy end. Brian, aki nem hitt a szerelemben, aki soha nem törődik senkivel, eljut arra a pontra, hogy megházasodjon. És Justin, aki elfogadja önmagát, aki mindvégig küzdött a szerelemért, és aki hozzá akart menni… otthagyja az esküvő előtt. Közös megbeszélés alapján, lelép a városból, hogy a karrierjét építse. Nagy hatással volt rám a sorozat, rengeteget tanultam belőle: toleranciát, kitartást, azt, hogy éljek a mának. Ha belegondolunk, nem is különbözünk tőlük. Ők is, mint minden ember, csak boldogságra vágynak. Egy idézettel búcsúzom, amit nagyon szerettem a sorozatban: „Ha az egyik lábad a múltban, a másik pedig a jövőben van, a mára csak szarsz.” Több, mint 4 milliárd éve létezem. Vizek, hegyek, vulkánok, legelők, réteg, esőerdők és síkságok alkotnak engem. Hihetetlenül sokszínű és befogadó vagyok. Rengeteg élőlénynek adok otthont, köztük nektek is, embereknek. Körülbelül 6 millió éve léteztek. Alig ismertek engem, nemhogy más világokat. Mégis, azt hiszitek uraltok engem. Pedig itt minden az enyém: az én folyóm, az én erdőm, az én talajom. Én nem függök tőletek, ti viszont függtök tőlem. Ha mérgeztek, szennyeztek, pusztítotok, arra válaszolni fogok. Én túl fogom élni, ti viszont nem. Szükségetek van rám, ha tovább szeretnétek élni. És nem csak ti, más, milliónyi faj, akik felett nem rendelkezhettek! Ne pusztítsátok az élőhelyeiket, csak hogy nektek kényelmesebb legyen! Nincs jogotok kisajátítani engem! Ne öljetek fajokat, amiket talán még meg sem ismertetek. Óvjatok engem! Megajándékozhatlak titeket a legtisztább vizekkel, a legzöldebb rétekkel. De ehhez segítenetek kell. Védenetek kell engem. És én is védeni foglak titeket. De egyet ne felejtsetek: én létezem nélkületek, ti viszont nem létezhettek nélkülem. Peresznyák Réka
Gyere. Beszélgessünk egy kicsit. Lehet, hogy elég egyoldalú diszkurzus lesz, de néha van, ami többet mondd a szavaknál. Elmesélek egy történetet. Egy olyat, ami talán őrületes, hihetetlen... Még talán sokkoló is. De tele van csodákkal. Nem leszek szentimentális, nem fogom azt szajkózni, hogy a gépek tönkre teszik a világunkat. Csak elmesélek egy történetet. A nevem Április. Egyszer, nem is olyan régen leültem beszélgetni Januárral egy kávé mellé. Ő már nem volt szolgálatban, én pedig még nem kellett, hogy tegyem a dolgom. Az elejétől kezdve azt gondoltam, hogy ő és én ennél jobban nem is különbözhetnénk. Ő a hűvös, csendesen magabiztos személyiségével, míg én egy le nem álló, kiszámíthatatlan személy vagyok. De ahogy a mondás is tartja, mindenkiben van valami közös. És ez az egyik legnagyobb csoda a világon. Ha az a közös pont megvan, onnantól bármire képesek vagyunk, bárhova eljuthatunk. És mi megtaláltuk Januárral. Hiába tartják őt az elsőnek, ő is éppen úgy középső gyereknek született, mint én. Nem egy könnyű dolog, ebben száz százalékig egyet értettünk. Nála December letette az asztalra a Karácsony aktáját, mint egy befejezett munkát - amire egyébként semmi szükség nem lett volna... - és a Szilvesztert pedig nyitott aktaként hagyta az asztalán, hogy egy pecséttel lezárja az előző évet és megnyissa az újat. Ennyi volt a dolga. Január élete sosem a nagy ünneplésekről szólt. Még anno, amikor suliba jártunk, akkor sem járt el bulizni, nem ment olyan helyekre, ahova nem kellett volna. Február pedig mint a kistestvér, aki folyamatosan túl akarta szárnyalni az orra alá dörgölte a Valentin nap aktáját, megmutatva, hogy bizony tesó, neked alig van valamid, és meg a szerelem ünnepét kontrollálom. Az én életem sem volt sokkal másabb. Néha Március átpasszolta hozzám a Húsvétot, de más nem igazán történt. Sokáig tartottam unalmasnak a munkám. Sokáig gondoltam azt, hogy nem vagyok jó. Aztán Januárral úgy döntöttünk, elmegyünk kávézni. És akkor került az életem a helyére. Amikor az unokatestvéremmel végre rendes kapcsolat alakult ki közöttünk. Megtudtam, hogy Január pszichológushoz jár. Az ember azt hinné, hogy kisebbségi komplexusa van - amivel egyébként nrm tévednének nagyot. Mert mindig Decembert kell utolérnie, és ha Február valami rosszat csinál, akkor rögtön őt hibáztatják, mert a legkisebb nem csinált semmi rosszat, a legkisebbet nem szabad megszidni, mert nem jó a lelki világának. Nekem nem volt ilyen jellegű problémám. Persze, ha Május csinált valamit, és ejtett pár krokodil könnyet, akkor rögtön én kaptam a fejmosást. De bennem olyan érzés volt, hogy sosem vagyok elég jó. Január mesélte, hogy mennyire aggódott értem mindenki, amikor kórházba kerültem. Azóta nem voltam ugyanaz, de ezt senki sem tudta, csak Január meg Július és Október. Valahogy sosem találtam a helyem. Csak meg kellett nézni a jelentéseket az áprilisi időjárásról. Néha napsütés, esetleg hó vagy eső. Kiszámíthatatlan. Megjósolhatatlan. Labilis voltam, ez nem vitás. De legalább boldog. Hiszen az életem tele van csodákkal, amik miatt mindennap megéri felkelnem, ami hajt tovább, hogy elérhessem azt, amiről még én se tudom, mi az. Az első csoda az életemben a legjobb barátnőm volt, akivel annyi mindenen keresztül mentünk. Aztán képbe került a legjobb barátom, aki szintén nem hagyott magamra. Így kezdtem el látni a szépet, élvezni amunkám, és fittyet hányni mások véleményére. És még annyi személy. Annyi apró csoda a körülöttünk lévő világban. Csak meg kell állnunk egy pillanatra, és ha kimászunk az önsajnálat párnái közül, ha egy kicsit kifele tekintünk, észrevehetünk mindent. A pillanatokat, amiért érdemes élni. Szabó Laura
2017. március 06-10. között került megrendezésre egy európai, országos pénzügyi programsorozat, melyen iskolánk is részt vett, két osztállyal is.
A 9. knyA-ban előadó önkéntest, Somogyiné Pukler Adriennt kérdeztük a Pénz7 jelentőségéről. Tehát mit is kell pontosan tudnunk a Pénz7-ről? A Pénz7 maga egy európai eseménysorozat, melyet többek között Magyarországon is megrendeznek. Ennek keretein belül a diákok fejleszthetik pénzügyi tudatosságukat, ismereteket szerezhetnek a pénz világáról, mind magán, mind vállalkozói területen. Célja, hogy a diákok alapokat kapjanak a pénzzel kapcsolatban, hogy tudatosan kezeljék a pénzüket. Magyarországon a Pénz7 az NGM (Nemzet Gazdasági Minisztérium), a Magyar Bankszövetség, és a Pénziránytű Alapítvány közös szervezésében valósul meg. 9.knyC osztályban a PÉNZ7 program önkénteseként - Lóránth Krisztina, a Zenit nyelviskola ügyvezetője és megálmodója tartott az a vállalkozás indulásáról és növekedéséről.
Még a múlt században 1989-ben iskolánk diákságát erősítette az igazgatónő a legelső német-magyar kéttannyelvű osztályban. Középiskolás évei alatt már teljesen biztossá vált, hogy a nyelvek iránt rendkívül fogékony, így az orlays évek végére már 3 nyelvvizsgával rendelkezett. Továbbtanulás és külföldi tanulmányok, munkatapasztalatok kanyargós útjai visszavezették szülővárosába, ahol 1999-ben az akkor már 2 éve működő a nyelviskolát átvette és azóta is folyamatosan irányítja, fejleszti. Egy vállalkozáshoz hozzá tartoznak a jó illetve rossz dolgok is, az első lépések után voltak nehezebb pillanatok, de az idén 20 éves iskola, és évről-évre egyre magabiztosabban állja meg a helyét, neve a város ismert vállalkozásai között szerepel. Krisztina kiemelte, hogy egy vállalkozó agya sohasem pihen a minden napokban sem: futás közben, zuhany alatt is azon gondolkozik, hogyan tudná jobbá, hatékonyabbá tenni a vállalkozását. Mint egy gyermek, folyamatos törődést igényel még akkor is ha már nagykorú J Természetesen tanácsokat is kaptunk a jövőre nézve: " Járjatok nyitott szemmel a világban, és az élet pedig hozza a lehetőségeket." - Minden adandó pillanatot meg kell ragadnunk az idegennyelvek világában is, mert ha nem szerzünk tapasztalatokat, akkor nem találjuk meg a helyünket a szakmánkban vagy magában az életben sem. "Ha sokat dolgozol, sokat tudsz elérni, hiszen ez rajtad múllik!" A PÉNZ7 önkéntes előadásának folytatásaként az osztály angol órán – természetesen angol nyelven - 3-4 fős csoportokban helyi vállalkozásokat indított, amiket a 3 fős befektetői csoport értékelt. Öröm volt számunkra, hogy a programba részt vehettünk és a szakmai tanulmányaink megkezdése előtt is beleláthattunk a vállalkozások világába. Köszönjünk a ZENIT nyelviskola vezetőjének önkéntes munkáját! Iskolánk régi diákjait továbbra is szívesen látjuk előadásokra, workshopokra! Ez most nem egy agyonrágott, klisés, egy pohár tartalmáról szóló tanmese lesz, amit általában ebben a témában emlegetni szoktak. Sokkal inkább mondanám, hogy ez egy hétköznapi történet. Gyakran, mikor komótosan ballagok hazafelé, elgondolkodom, hogy mit is kezdjek a szabad délutánommal. Néha olyan motiváltan állok hozzá a dolgokhoz, hogy úgy érzem, abban a néhány szabad órában meg tudnám váltani a világot is. Leegyszerűsítve: úgy tervezem, hogy csinálok is valamit délután, nem csak döglök az ágyon és facebookozom. Na, ez a hozzáállás az én kedves, jólelkű Optimizmusom. Néha, ha éppen elgondolkozós kedvemben vagyok, mellém szegődik, és velem tart a hazafelé tartó úton. - És gondolj bele, milyen korán van még! Még bármire lehet időd! Nyugodtan tanulhatsz, nem fog zavarni senki, majd mikor végeztél, azt fogsz csinálni, amit akarsz! – ugrál mellettem lelkendezve, miközben tovább csacsog, és ecseteli a délutánban rejlő kiaknázatlan lehetőségeket. Ez egy remek érzés, amikor a hazafele tartó úton tervezgetem, hogy miután minden kötelességemet elvégeztem, majd milyen filmet fogok nézni, mit fogok rajzolni, esetleg elkezdek egy új könyvet olvasni. Ugyan hazaérni csak tíz perc az iskolából, de fejben már órákkal előre játok. Szinte már látom magamat lelki szemeimmel, amikor a gyümölcsöző, és undorítóan tökéletes délutánom már estébe fordul, és én boldogan hajtom álomra fejem, pontban tízkor (elvégre kell a nyolc óra alvás!). Micsoda idilli kép. Aha… ez mind szép és jó… na és ekkor hallom meg magam mellett a lépteket. Belső Pesszimizmusom testet öltve, halkan sétál mellettem. Persze furcsán nézek rá - „Mit keres ez itt? Ne akarja már tönkretenni a terveimet!” – de udvarias maradok. Csacska kérdést teszek fel neki, úgy látom, szinte mulattatja naiv jókedvem. - Tudod mit fogunk ma csinálni? Két kezét zsebre dugja. Eddig a talajt bámulta, de most olyan gúnyos undorral néz fel rám, hogy szinte felfordul a gyomrom. A nevetése pedig mindennél rosszabb. Optimizmus a másik oldalamon persze bizakodva néz rám, szinte sugallja felém, hogy üldözzem el, ne hallgassam meg őt. Félrefordítom a fejem, nem is nézek rá, de szavai forró késként szúrnak belém, és kipukkasztják eddig gondosan dédelgetett álombuborékomat. - Szerinted mit csinálnánk? Azt, amit mindig. Hazaérünk, rinyálunk, hogy mennyit kell tanulnunk, mennyi dolgunk van, közben semmit sem csinálunk. Hirtelen minden macskás videó sokkal érdekesebbé válik, hirtelen ingert érzünk arra, hogy megnézzük a kedvenc videósunk összes régi videóját az elejétől. Hirtelen mindenki fontossá válik számunkra, akivel évek óta nem beszélünk, és most egyesével ráírunk mindenkire. Majd éjfélkor ráeszmélünk, hogy semmit nem váltottunk valóra a nagy terveinkből, és félájultan zuhanunk bele az ágyba. Te azért sírsz mindig, hogy nincs időd magadra, de nyisd már ki a szemed! Egész délután csak magaddal törődtél! Mindenkire magasról tettél, az érettségi tételekre, amik nem írják meg magukat, anyádra, aki megkért, hogy ugyan vidd már le végre a szemetet, és mosogass el, mert két napja könyörög, a padtársadra, aki elkérte a házit, és te csak annyit írtál neki, „ok, pill”. Mindketten elpocsékoltuk a délutánunkat. A különbség kettőnk között az, hogy én nem hazudok magamnak. Azt hiszem belső Optimizmusom most ugrott ki önszántából egy kocsi elé, és a földön fekve nyalogatja sebeit. Elmém könnyekkel küszködik. Igaza van. Minden áldott nap eljátsszuk ezt az ócska játékot. Fantazmagóriákat kreálva baktatok a keserű semmittevés felé, de mégis, míg utam végére nem érek, észre sem veszem, milyen bolond is vagyok. - Köszönöm – suttogom megsemmisülve - Ez kellett. Ez a hidegzuhany. - Ez a dolgom – vágja rá útitársam, majd vállba vereget – Na, majd holnap, ugyanekkor, ugyanitt találkozunk újra. Rám vigyorog, és magamra hagy. Az út további részét egyedül teszem meg. Optimizmusom valahol a létért küzd, Pesszimizmusom most hagyott magamra. Hazaérve nagyot sóhajtok, dühvel vegyes elkeseredettséggel dobom le a táskámat a földre, és megindulok a szobám felé. Benyitok. Újabb társaságom akadt. Belső Realizmusom ott ül az asztalnál és engem néz. Úgy látszik egész végig rám várt. Ingerülten mordulok rá: - Menj innen! – de ő csak mosolyog, és lassan csóválja a fejét. - Már megint teledumálták a fejedet igaz? - Te ezt nem értheted… - suttogom, és már azon vagyok, hogy kimenjek a szobából, magára hagyva Realizmusom, de ő hirtelen elém toppan. - Hidd el, hogy én értem meg a legjobban. Tudod mi fog most történni? Megmutatod annak a szemét Pesszimizmusnak, hogy nem fogsz behódolni neki! Nem lehetsz a bábja annak a démonnak, aki mindig csak arra törekszik, hogy téged eltaposson. Aki mások szomorúságából és reményvesztettségéből táplálkozik, és csak akkor érzi jól magát, ha mások boldogságát teljesen el tudta szívni. Kelj fel onnan, ahova ő lökött téged, és nézz bele a tükörbe. Lásd meg, hogy ki vagy valójában! Lásd meg, hogy mire vagy képes! Megragadja a karom és az előszobatükörhöz vezet. Egy zavarodott Én néz vissza rám. Ő sem tudja pontosan, hogy most mit gondoljon. Mi az igazság? - De…de Pesszimizmus azt mondta, Optimizmus hazudik. Te pedig azt mondod most, hogy Pesszimizmus hazudik valójában. Kinek higgyek így, ha mindenki csak át akar vágni? - Hallgass magadra! Ne hagyd, hogy hiú ábrándokba ringassanak, hogy utána azért érezd rosszul magad, mert nem sikerült a magasra rakott mércét megugrani! Ne hagyd, hogy elhitessék veled, nem vagy képes semmire, ezért már próbálkoznod sem érdemes! Nézz szembe a valósággal! Képes vagy cselekedni! Hát csináld! Egy pillanatra mintha az idő is megállna. Nem hallom az óra kattogását, amely mindig olyan lelkesedéssel zakatol. Nem hallok semmit. Csak bámulok a tükörbe, és mintha látnám elmém két fantomját kilépni magamból. Még egyszer utoljára megpróbálnak a saját oldalukra állítani, és egyszerre rohannak meg az érzések. Egyszerre érzem magam felhők fölött álmodva, és a legmélyebb mocsárban hánykolódva. Úgy érzem, szétszakadok. De ez nem tart tovább egy pillanatnál. A kettős érzés megszűnik, és újra reálisan nézek a tükörbe. Már csak magamat látom. Fantomjaim eltűntek. Megtisztulva érzem magam. Már tudom az igazságot. A mai napon Realizmus kerekedett felül. De ne higgyétek, hogy ezzel megszűnt a folyamatos harc a démonjaimmal szemben. Majd eljön a holnap, és az újabb nappal együtt, az újabb lehetőség nekik arra, hogy felülkerekedhessenek rajtam. És így megy ez nap, mint nap. Optimizmus álomba ringat… Pesszimizmus földbe döngöl… Realizmus felnyitja a szemünk, hogy lássuk az igazságot. Pillanatnyi boldogságunk csak attól függ, épp kinek hiszünk. Szabó Dorottya
Mennyiben más megnézni egy színházi darabot, mint elmenni moziban egy filmre?
A színházban megelevenedik előttünk a történet, a színészek megtöltik élettel, és sokkal személyesebb lesz az élmény. Persze a moziban lehet ropogtatni a popcornt, és literszámra vedelni a colát, de a színház eléri, hogy leessen az állunk és eszünkbe se jusson evéssel elütni az időt. Ha a színházba járást említjük, sokaknak púderos öreg nénik jutnak eszükbe, akiknek az az egyetlen szórakozásuk, hogy egy-egy előadás után fennkölt hangon kritizálják az adott darab minden részletét, és művészi mivoltát. Ez egy nagyon hamis illúzió. Színházba ugyanis értelmes fiataloktól elkezdve, művészetkedvelő középkorúakon át, idősebb szórakozni vágyok is megfordulnak. Egyszóval mindenki, aki igényes kikapcsolódásra vágyik. Egy filmnek minden egyes jelenete ezerszer fel van véve, és a legjobbak vannak kiválogatva, hogy tökéletes vágassal kerülhessen a vászonra. A színházi darab a szemünk előtt zajlik, és az esetleges bakikkal, vagy improvizálásokkal lesz élő az előadás. A színészeknek esélyük van jobban megmutatni önmagukat. Rendszeres színházba járóként tudom, milyen érdekes azt szemlélni, hogy egyes színészek milyen szerepekbe helyezkednek bele, és néha mennyire a személyiségüktől eltérő embert kell alakítaniuk. A világot jelentő deszkára fellépő emberekről úgy érezzük, mintha ismernénk őket, és amikor egy-egy darabban újra feltűnnek, már régi ismerősként nézünk rájuk. A színpadon állva látjuk róluk, hogy ők is csak ugyanolyan emberek, mint mi, míg egy filmben a mindenféle CGI-jal megspékelt helyzetekben agyonsminkelt színészek nem tűnnek emberinek. Nem vetem meg a mozibajárást, és körülbelül ugyanolyan rendszerességgel nézek filmeket, mint színházi darabokat, de akik esetleg idegenkednek ettől a fajta művészettől, azoknak ajánlom, hogy tegyék félre az idős néniknek tartott szórakozásról szóló előítéleteiket, és vegyenek jegyet egyszer egy színházi előadásra. Szerintem nem fognak csalódni. Szerencsére városunk egy nagyon tehetséges színtársulattal és egy igényes színházzal rendelkezik. Minden elismerésem a Weöres Sándor Színházé, szóval a színház világnapja alkalmából gondoljuk mindannyian át, mennyi értéket képvisel ez a csodás műfaj! J A víz világnapját ünnepeljük március 22.-én. Talán ez az egyik olyan dolog nekünk, ami az életet jelenti, mégse becsüljük meg teljesen, azt, amink van. A víz szemszögéből olvashatunk egy kicsit, hátha más lesz a véleményünk egy csepp éltető folyadékról. Mindenhol jelen vagyok, minden pillanatban, ott vagyok az emberek körül, ezért vagyok az egyik legfontosabb elem a Földön élők életében. Nélkülem nem élne senkisem túl egy napot, mégis fájdalmat okoznak azzal, hogy szennyezik a környezetemet és még engem is, csak nem tudják azt, hogyha én elfogyok, ők se lesznek többé. Vannak olyan emberek, akiknek, ha egy csepp jut is belőlem megbecsülnek, de a mohóbbak elpazarolnak és nem veszik figyelembe azokat a társaikat, akiknek szükségük van rám. Minden ember megérdemli az életet, és én segíthetek nekik, de ahhoz, hogy én eljussak hozzájuk Ti kelletek. A társadalom kell! Egyedül nekem se fog menni, ne szennyezetek, ne tegyetek kárt az elétetekben, és mások életében sem. Becsüljetek meg úgy, hogy bármelyik pillanatban elfogyhatok! Soós Veronika
|
Archívum
March 2024
|