Az érem két oldala Az internetszolgáltató irodában voltam, mert alá kellett írnom az új szerződésemet. Négyig volt ügyfélfogadás, fél 3-ra odaértem és pontosan 4-en voltak előttem. „Remek, még pont beférek”, gondoltam magamban. Tudtam, hogy nem fog gyorsan menni a dolog, de azt senki se gondolta, hogy aki éppen bent volt, még fél óra múlva se jön ki. „Biztosan barátok, eltrécselik az időt.” Gondoltam. Igaz, hogy ráértem, de azért le akartam volna tudni az ügyet. Hisz mindenkinek van jobb dolga, mint ott ülni, nem? Nagy sokára kifáradt az ügyfél, és ment be a következő. De közben az ügyintéző kijött, és közölte, hogy 4 óráig már csak hárman férnek be. Szusszantam egyet, mert én akkor pont beférek. De akik utánam jöttek, elkezdtek morgolódni. Megjegyzem, volt okuk rá. Az egyik várakozó elkezdte uszítani az utánam levőket, hogy lázadjanak, és ne menjenek el. Ha 7-ig itt lesznek, hát itt lesznek addig, de akkor is elintézik ezt az ügyet. Mindenki érdekeit képviselte, ő volt az egyetlen, aki felszólalt, bár mindenki úgy érzett a teremben, mint ő. Az ügyintézővel beszélt (hevesebben mint illene), de elérte a célját. Végül sorra kerültem én. Bementem, és a helyiségben egy remegő, megalázott, könnyeivel küszködő embert láttam. Próbáltam természetesen viselkedni, mintha nem történt volna semmi, nem hallottam volna a kint zajló eseményeket. Barátságos, türelmes és némileg vicces párbeszéd folyt le köztünk. Nem nyugodott meg teljesen, de látszott rajta, hogy jobban érzi magát. Továbbá megtudtam, hogy azért megy ilyen lassan a sor, mert elromlott a nyomtató. Minden nyomtatás után újra kellett telepíteni a vezérlő szoftverét, ami minimum 20 perc. Ha ez a gond nem lenne, 5 perc alatt el lehetne intézni a dolgot. Nagyon megsajnáltam az ügyintézőt, hiszen ő is ember. Valószínűleg neki is mennie kéne a gyerekeiért, esetleg randevúja van, vagy bármi. Ugyanakkor felnéztem az emberre, aki érvényesítette merte az érdekeit. Kint is voltam meg bent is…
Peresznyák Réka
0 Comments
Gyakran mondogatjuk azt, hogy nem becsüljük meg az időnket, nem használjuk ki a pillanatokat, és inkább elpazaroljuk őket. Az idő rohan, mi egyre öregebbek leszünk, és nem fog csak azért megállni, hogy bepótoljuk, azt, amit nem hasznosan töltöttünk el. Használjuk ki, ami a miénk: a korunkat, a fiatalságunkat, és az IDŐT, mert az idő is a miénk, senki másé, csak mi rendelkezünk felette.
Az ablakon kibámulva az ember mindig elgondolkozik azon, hogy mi is az élet, mit kell csinálnia ma, mit kell tanulni…felépíti a napját semmit nem hagy a véletlenre, én sem hagyom a véletlenre. De miért? Félünk valamitől? Nem, csak be akarjuk osztani az időnket, ami csak megy és megy. Pillants ki az ablakon, az aszfalton fekszenek a levelek gondtalanul, mozdulatlanul. Ezek a levelek vagyunk mi. Várunk arra, hogy jöjjön valami izgalmas, hogy tehessünk valamit. Közeleg egy kis szél, egyre erősebb lesz, süvít és lebukik, mintha csak ez lenne a dolga, felkapja őket, táncol velük, a levelek szabadnak tűnnek, - megérkezett az, amire vártunk: egy kaland. A levelek „elengedik” magukat, mi viszont ugyanúgy aggódunk, gondolkozunk, hogy mit kell még tennünk, mi nem táncolunk úgy, mint ők. A szél elviszi a leveleket, elindulnak egy úton, egy olyan úton, aminek csak akkor derül ki a végállomása, ha a szél elcsendesül, a zene leáll. Mi is elindulunk egy úton, de egy olyanon, ami pontosan ki van dolgozva, megtervezett, és tudjuk azt, hogy mi is a végállomása. Leszállunk, maradunk, az időnk letelt, elcsendesült a szél, ami csak minket vár, és amit ki tudtunk volna használni, de mi elhalasztottunk. A várakozásunk is elhúzódott, a táncunk sem fért bele abba az időben, amit terveztünk magunknak, az idő elmúlt, az idő múlásával felnőttünk, nem vagyunk már fiatalok. „Az idő rohan. Az idő senkire nem vár. Az idő begyógyítja a sebeket. De mindannyian arra vágyunk, hogy több időt kapjunk. Időt, hogy talpra álljunk. Időt, hogy felnőjünk. Időt, hogy felejtsünk. Időt.” Soós Veronika Végigsimítok rézvörös hajamon, és csavargatni kezdem ujjaim közt őszesbe hajló tincsemet. Múlt héten még nem volt ott. Egyre nagyobb félelemmel fogadom öregedésem jeleit, amik mostanában rohamosan gyorsan jelennek meg. Egy hónappal ezelőtt még csak egy ősz szálat találtam a fésűmben, és most tessék, hirtelen egy egész tincsem hófehér színbe fordult át. Megnyugtatom magam, hisz tükörképem még mindig az a kedves, mosolygós valaki, aki egész életemben visszanézett rám.
Még mindig kívülálló tincsemmel játszva kapcsolom le a fürdőszobavillanyt, és elindulok, hogy kitárjam az ablakokat. Mostanában gyakran érzem, hogy nem kapok levegőt, mintha fulladoznék a fűtött lakásban. Ilyenkor kinyitok minden ablakot, és csak hagyom, hogy átjárjon a kintről beáramló csípős novemberi levegő. Mindig is szerettem a hideget. A szél pajkos táncra hívja függönyeim, és én a huzat célkeresztjében állva gyönyörködöm a látványban. Megbabonázva figyelem a drapériák keringőjét, amikor hirtelen valami borzongás fut végig a gerincemen, odakapom a kezem, de csak a vizet érzem, amit egy kósza hópihe hagyott ott emlékül földet érése után. Megfordulok, és meglátom a konyhaablakon keresztül belibegő aprócska kristályokat, akik bizonytalanul keresik a biztos helyet, ahova lepihenhetnek. Első hó, mióta újból beköszöntött a hideg. A tél első, korai szárnypróbálgatása. Egyből becsukom az összes ablakot, felöltözök, és sétára indulok a novemberi hóesésben. Ez a kedvenc időszakom. A novemberi hó tiszta, őszinte szépsége mindig bámulattal töltött el. Az igazi tél beköszöntével a havazás mindig viharos zűrzavarrá vált a szememben, aminek egyetlen hozadéka csupán az utak szélén felhalmozódott taszító fekete halmok, és a csizmákon megtelepedő sófoltok, mellőzve mindenféle szépséget, és meghittséget. De a fiatal kristályok még erőtlenek, és a talajra leérve rögtön szétolvadnak. Ebben rejlik a november csodája. Megmarad a lágy szitálás harmóniája, és ezt az idillt semmi sem ronthatja el. Az ősz és a tél szerelemgyermeke ez a hónap, egy átvezető híd a két évszak között azoknak minden szépségével. Mindig is furcsának, sőt kifejezetten különcnek tartottak, amiért ez a kedvenc időszakom. Mások csak a hideget és a szelet látják, és dacolnak ellene. Rohanó életükben nem állnak meg egy percre sem, hogy egy pillanatra lehunyják szemüket, és érezzék, hogy az a szél, ami az előbb még ördögi jégkardként égette bőrüket valójában baráti simogatássá szelídült, és a hideg, ami minden porcikájukat átjárta, valójában csak segít tisztán látni a világot. Sétám közben elhaladok egy fasor előtt, ahol elvétve lengedez még néhány kitartó levél. Az ősz színeiben játszanak. Megállok, és csodálom, ahogy a hópihék játékosan kergetőznek a falevelek között. Hófehér a rézvörösben. Ösztönösen végigsimítok a hajamon, és továbbsétálok, miközben újra az ősz tincsemet veszem hideg ujjaim közé. Szabó Dorottya "Bár az első benyomás nagyon fontos, azért az sem minden, és az idegesség elmúlhat."
Talán mindenki tudja, hogy az első benyomás nagyon fontos egy találkozásnál, ismerkedésnél, főleg, ha ezen múlik a jövőd, az életed hátra lévő része. A titokzatos első benyomás, nem tudnám máshogy jellemezni, hiszen más és más gondolatok fogalmazódhatnak meg bennünk akkor, amikor mi esünk át ezen a "beavatáson", vagy, amikor éppen velünk szemben áll az a személy, akinek át kell esnie ezen. Titokzatos, de miért pont titokzatos? Sok helyen jártam már, sok emberrel ismerkedtem meg, de sohasem tudtam azt egyszerre, hogy mit is gondolnak rólam, hogy vajon barátok vagy "ellenségek" leszünk-e a közel jövőben. Mindig elgondolkoztam azon, hogy önmagamat adjam-e, vagy először legyek kicsit "más", hogy elnyerjem a jó első benyomásukat. Sok idő eltelt mire rájöttem arra, hogy nem adhatom ki magamat másnak, csak azért, hogy tetszek valakiknek. "Ha a külső és a fellépés csal, akkor a benyomás semmit sem ér."- Harry Kemelman Mindig adjuk önmagunkat, az sokkal biztosabb, mint az, hogy "más" személyiséggel "ruházzuk" fel magunkat pár órára, és utána, ha elnyertük a megfelelő benyomást kiderül, hogy mi mégse oda valók vagyunk, vagy esetleg megváltozunk csak azért, hogy ne csalódjanak bennünk mások! Soha ne adjátok fel a személyiségeteket, soha ne akarjatok úgy megfelelni másoknak, hogy meg akarnak változtatni, ne veszítsétek el azt, akik vagytok, akik TI vagytok. Hiszen mindenki különleges és az első benyomás nem azt foglalja magába, hogy meg kell felelnünk valakinek/valakiknek, hanem azt, hogy van egy lehetőségünk, ahol megismerkedhetünk új emberekkel, állást szerezhetünk, de senki kedvéért sem veszíthetjük el azt az énünket, akik valójában vagyunk! Igen titokzatos az első benyomás, mert sok mindenhez hozzá járulhat, amiről nem is tudunk, és az első pillanatban semmi sem derül ki. Soós Veronika |
Archívum
March 2024
|