Ez most nem egy agyonrágott, klisés, egy pohár tartalmáról szóló tanmese lesz, amit általában ebben a témában emlegetni szoktak. Sokkal inkább mondanám, hogy ez egy hétköznapi történet. Gyakran, mikor komótosan ballagok hazafelé, elgondolkodom, hogy mit is kezdjek a szabad délutánommal. Néha olyan motiváltan állok hozzá a dolgokhoz, hogy úgy érzem, abban a néhány szabad órában meg tudnám váltani a világot is. Leegyszerűsítve: úgy tervezem, hogy csinálok is valamit délután, nem csak döglök az ágyon és facebookozom. Na, ez a hozzáállás az én kedves, jólelkű Optimizmusom. Néha, ha éppen elgondolkozós kedvemben vagyok, mellém szegődik, és velem tart a hazafelé tartó úton. - És gondolj bele, milyen korán van még! Még bármire lehet időd! Nyugodtan tanulhatsz, nem fog zavarni senki, majd mikor végeztél, azt fogsz csinálni, amit akarsz! – ugrál mellettem lelkendezve, miközben tovább csacsog, és ecseteli a délutánban rejlő kiaknázatlan lehetőségeket. Ez egy remek érzés, amikor a hazafele tartó úton tervezgetem, hogy miután minden kötelességemet elvégeztem, majd milyen filmet fogok nézni, mit fogok rajzolni, esetleg elkezdek egy új könyvet olvasni. Ugyan hazaérni csak tíz perc az iskolából, de fejben már órákkal előre játok. Szinte már látom magamat lelki szemeimmel, amikor a gyümölcsöző, és undorítóan tökéletes délutánom már estébe fordul, és én boldogan hajtom álomra fejem, pontban tízkor (elvégre kell a nyolc óra alvás!). Micsoda idilli kép. Aha… ez mind szép és jó… na és ekkor hallom meg magam mellett a lépteket. Belső Pesszimizmusom testet öltve, halkan sétál mellettem. Persze furcsán nézek rá - „Mit keres ez itt? Ne akarja már tönkretenni a terveimet!” – de udvarias maradok. Csacska kérdést teszek fel neki, úgy látom, szinte mulattatja naiv jókedvem. - Tudod mit fogunk ma csinálni? Két kezét zsebre dugja. Eddig a talajt bámulta, de most olyan gúnyos undorral néz fel rám, hogy szinte felfordul a gyomrom. A nevetése pedig mindennél rosszabb. Optimizmus a másik oldalamon persze bizakodva néz rám, szinte sugallja felém, hogy üldözzem el, ne hallgassam meg őt. Félrefordítom a fejem, nem is nézek rá, de szavai forró késként szúrnak belém, és kipukkasztják eddig gondosan dédelgetett álombuborékomat. - Szerinted mit csinálnánk? Azt, amit mindig. Hazaérünk, rinyálunk, hogy mennyit kell tanulnunk, mennyi dolgunk van, közben semmit sem csinálunk. Hirtelen minden macskás videó sokkal érdekesebbé válik, hirtelen ingert érzünk arra, hogy megnézzük a kedvenc videósunk összes régi videóját az elejétől. Hirtelen mindenki fontossá válik számunkra, akivel évek óta nem beszélünk, és most egyesével ráírunk mindenkire. Majd éjfélkor ráeszmélünk, hogy semmit nem váltottunk valóra a nagy terveinkből, és félájultan zuhanunk bele az ágyba. Te azért sírsz mindig, hogy nincs időd magadra, de nyisd már ki a szemed! Egész délután csak magaddal törődtél! Mindenkire magasról tettél, az érettségi tételekre, amik nem írják meg magukat, anyádra, aki megkért, hogy ugyan vidd már le végre a szemetet, és mosogass el, mert két napja könyörög, a padtársadra, aki elkérte a házit, és te csak annyit írtál neki, „ok, pill”. Mindketten elpocsékoltuk a délutánunkat. A különbség kettőnk között az, hogy én nem hazudok magamnak. Azt hiszem belső Optimizmusom most ugrott ki önszántából egy kocsi elé, és a földön fekve nyalogatja sebeit. Elmém könnyekkel küszködik. Igaza van. Minden áldott nap eljátsszuk ezt az ócska játékot. Fantazmagóriákat kreálva baktatok a keserű semmittevés felé, de mégis, míg utam végére nem érek, észre sem veszem, milyen bolond is vagyok. - Köszönöm – suttogom megsemmisülve - Ez kellett. Ez a hidegzuhany. - Ez a dolgom – vágja rá útitársam, majd vállba vereget – Na, majd holnap, ugyanekkor, ugyanitt találkozunk újra. Rám vigyorog, és magamra hagy. Az út további részét egyedül teszem meg. Optimizmusom valahol a létért küzd, Pesszimizmusom most hagyott magamra. Hazaérve nagyot sóhajtok, dühvel vegyes elkeseredettséggel dobom le a táskámat a földre, és megindulok a szobám felé. Benyitok. Újabb társaságom akadt. Belső Realizmusom ott ül az asztalnál és engem néz. Úgy látszik egész végig rám várt. Ingerülten mordulok rá: - Menj innen! – de ő csak mosolyog, és lassan csóválja a fejét. - Már megint teledumálták a fejedet igaz? - Te ezt nem értheted… - suttogom, és már azon vagyok, hogy kimenjek a szobából, magára hagyva Realizmusom, de ő hirtelen elém toppan. - Hidd el, hogy én értem meg a legjobban. Tudod mi fog most történni? Megmutatod annak a szemét Pesszimizmusnak, hogy nem fogsz behódolni neki! Nem lehetsz a bábja annak a démonnak, aki mindig csak arra törekszik, hogy téged eltaposson. Aki mások szomorúságából és reményvesztettségéből táplálkozik, és csak akkor érzi jól magát, ha mások boldogságát teljesen el tudta szívni. Kelj fel onnan, ahova ő lökött téged, és nézz bele a tükörbe. Lásd meg, hogy ki vagy valójában! Lásd meg, hogy mire vagy képes! Megragadja a karom és az előszobatükörhöz vezet. Egy zavarodott Én néz vissza rám. Ő sem tudja pontosan, hogy most mit gondoljon. Mi az igazság? - De…de Pesszimizmus azt mondta, Optimizmus hazudik. Te pedig azt mondod most, hogy Pesszimizmus hazudik valójában. Kinek higgyek így, ha mindenki csak át akar vágni? - Hallgass magadra! Ne hagyd, hogy hiú ábrándokba ringassanak, hogy utána azért érezd rosszul magad, mert nem sikerült a magasra rakott mércét megugrani! Ne hagyd, hogy elhitessék veled, nem vagy képes semmire, ezért már próbálkoznod sem érdemes! Nézz szembe a valósággal! Képes vagy cselekedni! Hát csináld! Egy pillanatra mintha az idő is megállna. Nem hallom az óra kattogását, amely mindig olyan lelkesedéssel zakatol. Nem hallok semmit. Csak bámulok a tükörbe, és mintha látnám elmém két fantomját kilépni magamból. Még egyszer utoljára megpróbálnak a saját oldalukra állítani, és egyszerre rohannak meg az érzések. Egyszerre érzem magam felhők fölött álmodva, és a legmélyebb mocsárban hánykolódva. Úgy érzem, szétszakadok. De ez nem tart tovább egy pillanatnál. A kettős érzés megszűnik, és újra reálisan nézek a tükörbe. Már csak magamat látom. Fantomjaim eltűntek. Megtisztulva érzem magam. Már tudom az igazságot. A mai napon Realizmus kerekedett felül. De ne higgyétek, hogy ezzel megszűnt a folyamatos harc a démonjaimmal szemben. Majd eljön a holnap, és az újabb nappal együtt, az újabb lehetőség nekik arra, hogy felülkerekedhessenek rajtam. És így megy ez nap, mint nap. Optimizmus álomba ringat… Pesszimizmus földbe döngöl… Realizmus felnyitja a szemünk, hogy lássuk az igazságot. Pillanatnyi boldogságunk csak attól függ, épp kinek hiszünk. Szabó Dorottya
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|