Fújt a szél. Éppen a buszpályaudvaron üldögélve merengtem a közeledő viharfelhőket nézve, mikor először megláttam őt. Nem tűnt nálam sokkal idősebbnek, talán egy-két évvel. Onanntól kezdve mindennap láttam őt. Véget ért a nyár, s anélkül, hogy észrevettem volna, mindennapjaim részévé vált. Hosszú, laza csigákban leomló haja a tűz árnyalataiban játszott, mintha egy nyári emléket rejtett volna, amikor még a Balaton parton rohangáltunk, vagy az erdő szélén sátoroztunk. De ki tudja, az is lehet, hogy már a sárguló és vörös köpenybe bújó levelek színvilágát akarta magáévá tenni. A szemei barnák voltak, és mindig egy gitárral a hátán császkált.
Művészlélek volt, ez messziről lerítt róla. A stílusa és a gitár is erre utalt, s akiket róla kérdeztem, azok is mind így meséltek róla. Bár a mai világban nem egy népszerű dolog és elég furcsán is néztek rám... Egyik nap mellé léptem, amíg a buszra vártunk és megszólítottam. Sokan mondták, hogy ne tegyem. Hogy ő Emi, és Emi bizony nem az a fajta művész, aki szívesen társalog. Nem volt antiszociális, csupán visszahúzódó. A gitár pedig megtévesztő volt; akárkit kérdeztem, még egyikük sem hallotta játszani. Nem tehetségtelen volt - legalábbis én így gondoltam... Hisz ha nem értene hozzá, nem cipelte volna minden nap. Csak félénk, és állítólag inkább magának játszott, mint másoknak. Újra felvéve a történet fonalát, nem féltem az elutasítástól, miután hallottam Emiről - hideget és meleget egyaránt - nem ítélkeztem, ugyanakkor felkészültem. Meglepetésemre könnyed beszélgetésbe elegyedtünk, egészen addig, amíg jómagam le nem szálltam a buszról. Emi nem volt furcsa. Vagyis, művész volt, hogy ne lett volna az. De az emberekben ez a szép. Hogy különbözőek, nincs két egyforma ember. Ahogy egyre többet beszélgettünk, megtudtunk dolgokat egymásról. Nem volt egyszerű élete. Kiskorában elvesztette a szüleit és nevelőkhöz került, ahol még tizenegy másik gyerek élt rajta kívül. Elmesélte, hogy mindenki Eminek hívja, de amúgy Szeptember. És meghallgattam, amíg kisírta magát a vállamon. Nem érezte magát fontosnak. Örültek neki, ha épségben hazaért, de senki sem várta kifejezetten. És mivel a nyár elmúltát jelezte, mások sem várták soha. Nyomott hangulata volt, és sok negatív érzés kavargott benne, amikkel egyre nehezebben tudott akármit is kezdeni. Ezért kezdett el zenélni és verseket írni. Hogy elrejthesse magát a világ elől, miközben feltárta a lelkét. Pedig csodálatos és aranyos... Csak mindenhez és mindenkihez negatívan állunk hozzá. A pozitívabb gondolkodás segít megtalálni a jót a rosszban. Mert a csillagok is a legmagyobb sötétségben ragyognak a legszebben. Ez Szeptember - azaz Emi - története.
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|