Középsőnek lenni olyan, mintha láthatatlan lennél. Senkit sem izgat igazán a jelenléted, mindenki csak átnéz rajtad, elmegy melletted, mintha sosem lettél volna ott. Ezzel telik az egész életem. Mintha mindenkinek természetes lenne a jelenlétem, és senki sem akarna foglalkozni velem. Együtt élek a testvéreimmel. Heten vagyunk. Én vagyok az, akinek mindig elfelejtik a születésnapját, én sosem tehetem fel a karácsonyfára a csillagot. Ha felmerül, hogy milyenre fessük a falat, engem valamiért sosem kérdeznek meg. Az én nevem nincs rajta a postaládán. Velem nem foglalkozik senki. Megelégeltem, hogy olyan életet éljek, amelyben láthatatlan vagyok. Úgy gondoltam, ha ennyire nem érdeklek senkit, akkor a hiányom sem fog feltűnni. El akartam hagyni az otthonom, a testvéreimet, a régi szürke életemet. Nem írtam búcsúlevelet, úgy éreztem nem szükséges megmagyaráznom, miért hagyom itt őket. Már fél lábbal kint voltam a kapun, amikor belém hasított egy felismerés, és megtorpantam. A remény halovány szikrája volt csupán. Mi lesz akkor, ha keresnek? Mi lesz, ha sosem tudják meg mi lett velem, és miért mentem el? Úgy gondoltam mégiscsak illene valami kis üzenetet hagynom. Visszafutottam a házba, előkerestem egy cetlit és hagytam egy rövid üzenetet, hogy megértsék távozásom okát. A cetlit beletettem egy kis borítékba, lezártam, és a szobám ajtajára ragasztottam belülről. Elképzeltem, hogy mindenki pánikol, és engem keres. Nem értik hova tűnhettem. Benéznek a szobámba és az ajtón ott az üzenet; az utolsó megmaradt emlék tőlem. Elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy egyszer az életben figyelni fognak rám, habár én már nem leszek itt, hogy végignézhessem. Semmi kétség nem maradt bennem. Indulnom kellett. Felszálltam az első buszra ami kivitt a városból és elvitt egészen a szomszédos megyébe, ahol új életet kezdhettem. Kivettem egy kis lakást, állást vállaltam, hogy fizetni tudjam a lakbért, és fenn tudjam tartani magam. Végre egyszer boldognak hittem magam. Egyedül a magam ura voltam. Azonban vak eufóriámban nem vettem észre, hogy új életemben is egy senki vagyok. A munkatársaim ugyanúgy keresztülnéztek rajtam, csak egy köszönésre méltattak, de senki sem vette a fáradtságot, hogy beszédbe elegyedjék velem. Próbáltam kapcsolatokat kiépíteni, de az emberek nem akartak mélyebben megismerni. Én voltam megint Szürke Szerda, az egyszerű, csöndes, átlagkinézetű lány, akit nem vesznek észre, aki mindenhol ott van, de egyedül, aki ha társaságban van, együtt nevet a többiekkel, de nem érti a viccet, akin átnéznek, és nem látnak. Elkezdett hiányozni a régi életem a testvéreim körében. Sosem éreztem magam ennyire magányosnak, elhanyagoltnak az életem során. Egyetlen keserű boldogságom volt: a gondolat, hogy hiányom végre feltűnhetett otthon, és bizonyára már égen-földön engem keres az egész város. Azért ironikus, hogy jelenlétemmel sosem tudtam feltűnést kelteni, csak a hiányommal. Keserű pirula, de úgy döntöttem szörppel veszem be. Egyre jobban befészkelte magát az agyamba az a betegesen kielégítő gondolat, hogy végre sikerült magam körül felhajtást csinálnom. Végre én lehetek a középpontban, eljött az időm a színpadon a ragyogásra. Ez a gondolat éltetett a szürke hétköznapokban, amikor újra elkezdtem visszasüllyedni az önsajnálat mocsarába. Ez volt nekem a kapaszkodó, amely megakadályozta, hogy elsodorjon a középszerűség folyama. Azonban senki sem bírja örökké, hogy önmagát rivaldafénnyel csapja be, aminek nem lehet részese. Többet akartam. Teltek múltak a hetek, hónapok, és én már nem értem be csak a gondolattal, látni akartam a felfordulást, amit kavartam magam körül. Elhatároztam, hogy váratlanul hazaállítok. Elképzeltem, ahogy először mindenki meglepődik, aztán a düh, a szomorúság, az elmúlt hónapok kétségbeesése és a váratlan öröm keveredik az arcokon, és végre rádöbbennek, hogy kár volt eddig semmibe venni engem. Azt akarják majd, hogy maradjak, de én nem adom meg nekik ezt az örömet. Ígérnek majd fűt-fát, hogy mostantól más lesz, hogy mától törődnek velem, és nem felejtik el a születésnapom, és én tehetem fel a karácsonyfára a csillagot, és én dönthetem el milyenre fessék a házat, és az én nevemet írják a postaládára, és … És ekkor döbbentem rá, mennyire önző vagyok. Hogy tehettem ezt? Hogy hagyhattam el a testvéreimet, hogy kétségek közt, önmagukat vádolják az eltűnésemért? Pedig nem ők a hibásak. Az egész világnak láthatatlan vagyok. Ez az én rendeltetésem az életben, az örök harmadik kerék, az örök szürke kisegér a sarokban. Nem hibáztathatom őket a saját önsajnálatom miatt. Én nem voltam elég bátor, hogy cselekedjek, hogy változtassak az életemen. Tennem kellett volna azért, hogy saját erőmből kitűnjek. Azzal, hogy megszöktem a leggyávább dolgot követtem, el amit csak tehettem. De talán még nincs késő, hogy helyrehozzam. Elhatároztam, hogy hazaindulok, de már teljesen más ok vezérelt. A lelkem elnehezedett a tehertől, amit szörnyű tettem súlya okozott. Meg akartam szabadulni ettől az érzéstől és megtisztulva hazatérni, és elkezdeni a régi-új életemet. Azt az életet, amelyben végre cselekedhetek, amelyben nem leszek végre Szürke Szerda, és ezt a jelenlétemmel akarom elérni, nem a hiányommal. Egy szó mint száz, hazamentem. … Nagyot dobbant a szívem, amikor befordultam az utcasarkon és megpillantottam az otthonom, amelyet hónapokkal ezelőtt hagytam el. Remegő kézzel nyitottam ki a kaput, és mentem végig a kaviccsal felszórt kis ösvényen a házunkig. Egy örökkévalóságnak éreztem azt az időt, míg eljutottam az ajtóig. Betettem a kulcsot a zárba, elfordítottam, rátettem a kezem az ismerős kilincsre. Lassan beszívtam a levegőt, és lenyomtam, az ajtó kedves nyikorgással üdvözölt, mintha csak azt mondta volna: „Üdv újra otthon”. Beléptem az ajtón, és az üres előszoba fogadott. A nappaliból testvéreim beszélgetése szűrődött ki. Boldog idegességgel futottam a nappali ajtóhoz, útközben még a holmijaimat is ledobtam magamról, és beérve a szobába elkiáltottam magam: „Hazatértem!” Földöntúli boldogságot éreztem, ám ez az érzés rögtön elillant, amikor láttam testvéreim értetlen arcát. - Szia Szerda! Mire fel ez a drámai belépő? – kérdezte Péntek, de aztán rögtön visszafordult Vasárnaphoz, hogy folytassák a csevejt, amit az előbb miattam félbeszakítottak. Mindenki nyugtázta hazatértemet, és már el is felejtették, hogy ott állok, könnybe lábadt szemekkel a nappali ajtajában és próbálom visszafojtani a kitörni készülő sírást. …..Az nem lehet….nem… egyszerűen képtelenség…. Meg kell bizonyosodjak róla…. Felrohantam az emeletre, feltéptem a szobám ajtaját, és bevágtam magam után. Leszakítottam a levelet az ajtóról. A boríték ép volt, és felbontatlan. Szóval senki sem keresett. Észre sem vették, hogy egyáltalán eltűntem. Feltéptem a borítékot, amit már jócskán belepett a por, és ott volt benne a cetli, rajta az üzenetemmel, amit az utolsónak hittem. Kitört belőlem a sírás, a kis papírlap kihullott a kezemből, és kecsesen aláhullva helyet foglalt a padlómon. Két szó állt rajta: „Jelentéktelen vagyok” És ez így is volt. Szabó Dorottya
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|