A hinta titka

​Nyáron a legjobb idejönni. A lágy szellőben kellemesen ringat, de elég egy kis lökést adni neki, és mintha fent lennék az égben. Mintha elérhetném a Napot. Mintha elérhetném a lehetetlent. Megnyugtató érzés.
A többi évszakban is eljövök, néha még télen is. Tudom, hogy bolondnak tartanak miatta, furának találják, hogy egy tizenéves lány hintába üljön. Gyerekesnek. Pedig nem az. Tényleg nem az. Ha meglátják a sebeket -amiket úgy szerzek, hogy a hinta lánca kidörzsöli a bőrömet ,ha rövidgatyában vagyok-, megkérdezik, hogy szereztem. Én pedig hazudok. Azt azért mégsem mondhatom, hogy kidörzsöli a hinta! Ennek ellenére én mégis odajárok nap mint nap.
De nem vagyok mazochista. A fizikai fájdalmakra ezer és ezer agyonreklámozott hülye kenőcs van, de a lelkiekre számomra csak ez. Mint a buddhista szerzeteseknek a meditáció, én is olyan "hibernált" állapotban vagyok, ha a hintába ülhetek, a világ megszűnik létezni: csak én vagyok a jó és rossz gondolataimmal. Itt ejtettem életem legtöbb könnyét és itt mosolyogtam a legtöbbször. Itt születtek a legjobb és legrosszabb ötleteim. Mindig ide jöttem, ha nehéz döntés előtt álltam. Mindig.
Aztán megkönnyebbülten és békével a szívemben mentem el innen. Úgy, mintha nem lenne lehetetlen, vagy teljesen gondtalan lenne az életem, ami természetesen koránt sem igaz. Sok problémám volt, van. Kinek nincs? A különbség csak annyi, hogy nekem nem volt kivel megosztanom. A családot nem terhelem meg még jobban a gondjaimmal, hiszen többsége úgyis onnan jön. Barátok? Nem igazán tudok bízni az emberekben…
–Leülhetek? –egy kedves lányhang szakított ki szokásos gondolataimból. Bólintottam. Tényleg kedvesnek tűnt: barna, kusza tincsekkel, és ragyogó zöld szemekkel, nagyjából velem egyidős lehetett. Leült a mellettem lévő hintába. Alacsonyra hajtotta, majd egyre magasabbra, és így egy vonalba kerültünk. Csak akkor vettem észre, hogy őt figyelem, mikor ő is rám nézett és elmosolyodott. Életkedvet sugárzott a tekintete, arcáról vidámság és kedvesség sütött. Ekkor egy fiút látott közeledni és még örömtelibb lett a mosoly, integetett neki. A fiú visszaintett, majd kezével mutatta a lánynak, hogy jöjjön. Kiugrott a hintából és futott a fiúhoz. Néztem őket, amíg el nem tűntek, és utána róluk szóltak gondolataim.
Másnap újra elmentem a hintához és a lány már ott volt.
–Leülhetek? –kérdeztem most én. A lány arcán egy pillanatnyi döbbenet futott át, majd újra mosolyt villantott.
–Persze! –felelte.
–Amúgy Márta vagyok. Sokszor láttalak már itt.
Most rajtam volt a megdöbbenés sora.
–Sára vagyok –mondtam végül. Beszélgetni kezdtünk, bár én többnyire csak hallgattam. Aztán, mint tegnap, ma is megjelent a fiú, a lány pedig megint ragyogó mosollyal üdvözölte. Arra gondoltam, hogy talán szerelmesek.
–Megjött a bátyám. Örültem a beszélgetésnek. Holnap is jössz? –kérdezte, és nem indult, amíg nem bólogattam. Újra kiugrott a hintából és odafutott a fiúhoz, teljes volt a deja vu érzés. Másnap megint elmentem, de Márta még nem volt ott. Nem tudom miért - hiszen idegen-, de megkedveltem őt.. Elmerültem ebben a gondolatban, aztán egy mélyebb hangra eszméltem fel.

–Márta nem jön. Azt akarta, hogy mondjam meg neked, hogy sajnálja –a beszélő a bátyja volt. Csalódottság fogott el, nem értem, miért. Elvégre csak egyszer beszéltünk. De a tudat, hogy volt olyan kedves és elküldte a bátyját, hogy elmondja nekem, nem tud jönni, jó érzéssel töltött el. –Oké! – feleltem tűnődve a fiúnak teljesen megfeledkezve arról, hogy még itt van. Bólintott, de ahelyett, hogy elment volna, leült a hintára. Lassan ringatózott.
–Kedvel téged. – szólt egy kis idő múlva. – Majdnem fél délután rólad áradozott.
–Rólam? Pedig nem is tud rólam túl sok mindent.
Megdöbbentett ez a tény.
–Amúgy Márk vagyok. –szólt újra, de ezúttal rám nézett, és nem lefelé a fűre, ahogy eddig.
–Sára. –leheltem magam elé.

A fiú kezet nyújtott és vonakodva megráztam.
–Örülök, Sára –mosolygott. Ha más nem is, a mosolya ugyanolyan elbűvölő volt, mint Mártáé. Belőle is vidámság és természetes kedvesség sugárzott, bár Mark szőke és kék szemű volt. Tipikusan az olyan vonzó, menő, elérhetetlen fiúk közé tartozott, akik arra sem méltatják az olyan lányokat, mint én, hogy ránézzenek. Vele is beszélgettem, bár a húgával ellentétben ő szinte már faggatott, hogy én is beszéljek. Egészen elment az idő, észre sem vettem. Másnap ugyanúgy eljöttem, akkor Márta volt ott. Ezúttal én is többet beszéltem, kezdtem a bizalmamba fogadni. Rá következő napra Márk jött.
Minden páros napon Márta, páratlanokon Márk ült az egyik hintán. Mindkettejükkel összebarátkoztam. Egyszer Márta elhívott hozzájuk, így kiderült, hogy a közelben laknak.
 Attól fogva mindkettejükkel voltam. Egy alkalommal pedig, mikor Markkal voltam lent. Zavartnak tűnt egész idő alatt, de egyszer csak felállt, elém jött, és próbálta összeszedni magát.
-Szóval…arról van szó, hogy én nagyon kedvellek téged. Te is kedvelsz engem? -kérdezte, miközben nagy szemeket meresztett rám. Én pedig csak néztem, egyenesen a szemébe. Bólogattam. A hintában ültem, ő előttem guggolt (hogy egy szintben legyünk) és fogalmam sem volt, mi történik. Megsimogatta az arcomat, majd lassan, puhatolózva megcsókolt. Mikor visszacsókoltam, elmélyültté és szenvedélyesebbé vált a csók.
Már nem jártunk a hintákhoz, mindig máshova mentünk, és nekem fel sem tűnt a hiánya. Évek teltek el így. Aztán egy napon komoran fogadtak, Márta még picit sírt is. Nem értettem mi a baj, mikor kibökték, hogy elköltöznek. Elköltöznek? Elköltöznek... Nem, nem, nem, az nem lehet! Ránéztem Márkra, vártam, hogy mondjon bármit, akármit, hogy csak ugrattak és az egész egy hazugság. De kerülte a tekintetemet, ami meggyőzött az ellenkezőjéről. Halálosan komoly volt. Nem akartam elfogadni, hogy itt hagynak. Hisz ők voltak az én hintáim! Ők ringattak, nyugtattak meg, mikor bajom volt, sírhattam a vállukon, és örültek, ha én örültem. Nem lehet, hogy elmenjenek! Elmentek. Én pedig ugyanott ültem, ahonnan elindultam: sírtam, az arcomat fújta a kellemes nyári szellő, és lassan ringatni kezdtem a hintát....