Mi a slam poetry?
Életérzés. Előadás. Önkifejezés. Modern. Időtálló. Aktuális. Csak néhány szó, amivel a slam poetry műfaja jellemezhető. A Spoken wordhöz hasonló, mégis más. A költészethez hasonló, mégis más. Majdnem egyszemélyes színház, mégis nagyon eltérő. És egy kicsit mégis mindegyik. „Nem versfelolvasás, mert első hallásra is érthető a szöveg és többnyire fejből mondják, színpadi elemekkel tarkítva. Nem színházi előadás, mert nincs előzetes forgatókönyv, bárki felmehet a színpadra. Nem rap, mert nincs alatta zene és nem is szükséges a kötött ütemes lüktetés” – írják a magyar slammerek nagyjai bemutatkozójukban a www.slampoetry.hu oldalon. A modern, „utcai költészet, utcai versmondás” ez, ahol jó, ha rímel, de nem kötelező égig vinni a rímképleteket. Nyugodtan átvihető spoken word-be, mert szóban üt nagyot és elsőre érthető. Ahol aktuális témákról van szó könnyed hangulatban. Ahol nyitott mikrofonon, vagyis Open Mic-on megmutathatod magad. Ahol nevezhetsz versenyre az előre kiírt témában. A slam egy kifejezési forma, ahol szabadon elmondhatod, hogy ki vagy és mit gondolsz. A slam egy otthon. A slam te vagy, mert megtalálod abban, amit én írok. A slam én vagyok, mert látom magam abban, amit te előadsz. A slam vers, mert rímel. A slam színház, mert előadhatod magad és a „darabodat” úgy, ahogy te akartad átadni a közönségnek. Rövid slam történet A slam poetry történelmét nagyjából az 1980-as évek közepétől számítjuk, bár pontos évszámot senki sem tud mondani (hiába írja a Wikipédia, hogy 1984). Alapító atyjának Marc Smith-t tartják és a „mozgalom” a legendák szerint Chicagoban indult, a Get Me High Lounge-ban. Akkoriban a bárok amúgy is rendelkeztek az úgynevezett „open mic”-kal, azaz nyitott mikrofonnal. Smith egy csavart tett a sima szabadelőadásba, versenyt szervezve az irományok köré. Azóta egy masszív slammer réteg alakult ki világ szerte, így elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb kis hazánkba is betörjön a műfaj. Magyarországon a budapesti Műcsarnok indította el a slam lavinát 2006-os rendezvényével. Egy évre rá újra megrendezésre került a program, immáron külföldi vendégekkel, majd elindultak Budapesten a havi rendszerességgel tartott estek. Így nálunk is kialakult a slam poetry kultúrája, olyannyira, hogy hivatalos országos bajnokságot is tart a közösség. Szombathelyen a műfaj képviselője, művelője és életben tartója a Savaria Slam Poetry, akik fantasztikus hangulatú szabadon látogatható estéket szerveznek. Dolgok, amiket jó, ha tudsz mielőtt meglátogatsz egy slam-estet: • Egy fantasztikus, hihetetlenül kreatív közösséget fogsz találni egy rakás csodálatos emberrel. • Ha valami tetszik – akár szófordulat, hasonlat vagy gondolat – csettints bátran! • A verseny ideje alatt te magad is lehetsz zsűritag, hiszen a választás a helyszínen történik. • A „slammer-simogatás” nem feltétlenül jelenti azt, hogy oda kell lépned és összekócolni valamelyik előadó haját. • Ha azt hallod, hogy „slam-szüzet avatunk”, akkor nem kell késekre, pentagramokra és véráldozatokra gondolni és kirohanni. Csupán annyit jelent, hogy első alkalommal ad elő az illető, legyen az fiú vagy lány. • A slam poetry sokszor a jelenlegi helyzetek kiparodizálására megy enyhe stand-up beütéssel. Rengeteg társadalomkritika és más egyéb fog elhangzani. De találkozhatsz személyes írásokkal, önkritikákkal is. Mi a slam? A slam egyszerre minden és semmi. Szabó Laura
0 Comments
Vannak nehezebb, és vannak könnyebb napjaink az életben. Egyik nap sem lehet ugyan olyan és egyik nap sem lehet egyszerű a számunkra. Minden napnak kell valami olyat tartalmaznia, ami megerősít minket vagy meggyengít. Önbizalmat ad vagy éppen elvesz. Boldoggá vagy szomorúvá tesz. Ez az élet körforgása..... DE minden rossz dolognak van megoldása, gyógyszere.... az idő.
Telnek a napok, olykor lassabban, olykor gyorsabban. A diákok életében a mostani követelményeket nézve, nehezen, fárasztóan múlik el. Követelmények, határidők, igazodások különböző személyekhez, megfelelés. Magánélet iskolán bellül és kívül. Döntés hozatalok. Ez stresszel, idegességgel, önkritikával jár néha. Az idő ezeket a perceket nem fogja visszaadni. Nem fogja meggyógyítani azokat a sebeket, amiket úgy szerzünk, hogy meg akarunk felelni, úgy, hogy magunkat ostromoljuk. Dolgok miatt, amiket nem becsülnek meg mások (persze lehetnek kivételek, amik viszont erősítenek minket). Ott fog maradni egy heg. Ami mindig arra fog emlékeztetni, hogy akkor mi is történt, mit tanulhattál belőle, mit csinálhatsz jobban a jövőre nézve. "Az idő minden sebet begyógyít.." de nem tünteti el. Rajtunk múlik az, hogy is dolgozzuk fel. Mit is tartunk majd kudarcnak, és mit sorolunk a tapasztalatok közé. Mondjuk rá azt, hogy: Igen, ebből tanultam. Soós Veronika. Pár percet kérek csupán az életedből. Állj meg egy pillanatra és nézz körbe. Tudod, én mit látok? Látom, ahogyan a lélegzeted majdnem, hogy megáll a levegőben, amikor mint füstöt engeded útjára. Látom, ahogy az egyre hűvösebb levegő bőszen csipkét horgol a lehullott, s még az ágakba kapaszkodó levelekre. Néha lenyom, máskor pedig felemel az a szépen szürkéllő égbolt, mely majdnem pont olyan, mintha a Te szemedbe nézek, s a tükörképemet látom. Megpillantom a rózsákat az arcodon, úgy nézem, kint vagy már egy ideje. Ahogy Rólad elemelem tekintetem, szemem elé tárul az az itt-ott befagyott kis tó, amin a leghidegebb telekben vígan korcsolyáztak a kisgyerekek, mert elég vastagon takarózott jéggel. Látom, ahogy pár foltban hó festi meg az amúgy is dértől sápadt, füves mezőt. És látom azt is, hogy amint elsétálsz mellettem abban a vékony kis kabátodban, remegnek, s csattogva koccannak össze fogaid, mert fázol. Érdekesnek tűnsz számomra, elkísérlek még egy picit. Bár nem tudom, hova tartasz, szívesen sétálgatok veled. Addig pedig elmesélem, hogy mit érzek. Érzem, ahogyan dideregsz, ha a válladhoz érek. Még jobban, mint eddig. Már nem lepődöm meg... Egy hete elkaptam egy kisfiút, mert leesett a játszótéren a játékról. Két nappal később azt láttam, ahogy az anyukája rohan vele az orvoshoz. Nem szép dolog, de követtem őket. Tudod, miért lett a kisfiúnak mandula és arcüreg gyulladása, harminckilenc fokos lázzal? Azért mert én kaptam el. Nem az anyukája, nem az apja vagy egy másik szülő, hanem én. A családban és az életben is ezért nekem volt és van továbbra is a legtöbb gondom. Nyáron, ha hozzáérek egy növényhez, szinte azonnal dér öleli körbe. Habár a legidősebbik testvérem, Január több fagyot és jelentősen több olyan napot hoz, mikor röpködnek a mínuszok odakint, ő valahogy mégis... Melegebb, mint én. Én nyáron alig bírom elviselni a hőséget, még a strandon is. Én - szó szerint - egy hűvösebb személyiség vagyok. Nem tehetek róla, ilyennek sikerültem. Imádom a családi összejöveteleket, mégis... Valahogy egyedül vagyok a tömegben. Eltűnök, s meghúzom magam a háttérben, mégis mindenki rám figyel, ahogy különböző költeményekbe rendezett hajam kitűnik az összes testvérem feje búbja közül. Anyukánk minden családi alkalomra készül jeges csokoládéval, fagylalttal és hidegen is finom és fogyasztható étellel. Karácsonykor - amit én viszek magammal a hátamon - mindenki megajándékoz egy pár olyan kesztyűvel, amit még én sem tudok átfagyasztani. Azzal tudom élvezni a tavaszt, segíteni a ház körül, úgy bemenni egy medencébe nyáron, hogy nem lesz belőle korcsolyapálya. És ezek azok a pillanatok amik emlékeztetnek, hogy igen... Talán fagyos vagyok és ez olykor a stílusomon is meglátszik, de ezért cserébe hozzám van beosztva a Karácsony, a legnagyobb és legszebb szeretet ünnep. Mert a család - akármilyen sokan is vagyunk - külön törődik velem és még jobban vigyáznak rám... Mert szeretve vagyok.
Szabó Laura Endrődy Krisztián, a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatának tagja egykori orlays diákként iskolánk büszkeségei közé tartozik. A Vőlegény című előadás kezdete előtt szánt ránk egy kis időt, hogy válaszoljon pár kérdésre az Orlay-ablaknak.
Miért pont ezt a pályát választottad, voltak-e már kiskorodban is színészi ambícióid? Én nem ezt a pályát választottam. Voltak kiskoromban persze ilyesfajta ambícióim, de teljesen más irányba indultam. Én ugye alapvetően szombathelyi vagyok, itt is születtem, és ide jártam az Orlayba, ahol vendéglátós végzettséget szereztem. Akkoriban volt egy óriási nagy vetélkedő a középiskolások között a sportházban, a Tri-Show. Saját műsorszámmal is kellett készülni, amellett voltak ügyességi feladatok, például sorversenyek is, de a nagy hangsúly a saját produkción volt. Elég jó kis csapat állt össze a suliban (többek között Dömötör Tamás, jelenleg rendező a Weöres Sándor Színházban; Kelemen Zoltán, Weöres Sándor Színház társulatának tagja; Horváth Zoltán, egykori Nyugat Rádiós ügyvezető), és mi mindig külön műsorszámmal készültünk, mi írtuk meg, próbáltuk össze, és adtuk elő. Általában viccesekre törekedtünk, és ezeket a vetélkedőket mindig meg is nyertük. Az egésznek a gyökere szerintem innen indult, ekkor terelődtem át valamelyest – bár akkor még nem tudtam – erre a pályára. És hogyan kerültél a Weöres Sándor Színházba? Később ebből kifolyólag összeállt egy amatőr parodistacsoport is. Miután annak vége lett, kitaláltuk 2000-ben, hogy csinálunk egy egyesületet (Szombathelyi Színházbarátok Egyesülete), amely arra hivatott, hogy előadásokat hozzon létre. Már akkor is voltak a városnak, és az önkormányzatnak olyan tervei, hogy legyen itt színház, sok milliárdért épület stb. . Mi ezt pont fordítva gondoltuk: azt gondoltuk tartalom kell és mondanivaló először is, nem az épület adja meg a színházat, nem az oszlopok, hanem amiben történik, az lehet bármi, egy lakás, egy adott zárt tér, hogyha ott igaz dolgok születnek, az már színház. Megcsináltuk egy magyar író (Egressy Zoltán) Sóska, sültkrumpli című darabját, amit körülbelül 12 évig játszottunk szerte az országban, úgy hogy nem volt mögöttünk semmilyen infrastruktúra. Az volt az első darabunk, később még csinált az egyesület sok mindent, profi színészekkel, amatőr körülmények között. Az egyesület elnöke, Pavelkovics László, aki önkormányzati képviselő volt akkor, kigondolta nekünk azt, hogy kapunk egy kis pénzt, amivel itt, a mostani stúdió helyén kialakíthattunk egy 80 fős picike kamaraszínházat (Kamara Savaria), nézőtérrel, technikával. Elkezdtünk működni, mint egy színház. Ez futott már két éve, akkor jött Jordán Tamás, és volt egy politikai akarat is rá, hogy ezt átépítsük. Okafogyottá vált a mi kis kamaránk, hiszen minek működjön külön a Kamara Savaria, ha lesz itt egy nagy színház. Voltunk együtt egy megbeszélésen, ahol mondtuk, hogy jöjjön át és nézze meg, hogy tud-e minket „használni”. És tudott, úgyhogy beintegrálta az egész csapatot, szóval így váltam szépen lassan a 2000-es ötlettől 2008-ban profi státuszú színésszé. Úgy hogy nem végeztél soha semmilyen színészi iskolát? De, végül végeztem. Volt akkoriban a pesti színháznak egy színiakadémiája, felső- és középfokú végzettséget is adott. Én a középfokút megcsináltam, ami abból állt, hogy lejöttek megnézni egy előadásban, és az alapján értékeltek. Utána fel kellett menni egy vizsgát tenni, amely az elméleti, tárgyi tudásnak a vizsgája volt. Ezzel nem diplomát kaptam, hanem egy színész 1 kategóriájú képesítést. Melyik volt a kedvenc előadásod/szereped, és miért? Mohácsival én nagyon szeretek együtt dolgozni, ő mindig jó darabokat csinál. Kedvenc előadásként nem tudok érzelmileg elvonatkoztatni az elsőtől, a Sóskától, mert az tényleg olyan volt, hogy a nézők sírva röhögtek, és hatalmas sikerünk volt. Van valami tanulási módszered, amivel megjegyzed a szöveget? Persze. Sokszor elmondom. Nehéz dolog a szövegtanulás, főleg, ha sok van. Be kell seggelni, nincsen igazából semmilyen különleges módszerem. Annyi, hogy például amikor kutyát sétáltatok mindig mondom magamban, nem viszem el a szöveget, csak próbálom felidézni, amikor már jobban megy. Tehát nincsen semmilyen módszerem, ha nektek van, nyugodtan átadhatjátok. És milyen gyakran improvizálsz, ha esetleg elfelejted a szöveget? Mindig. Ha szerencsém van, nem állok hosszú csöndben, hanem gyorsan valami rokon értelmű szót találok hozzá. Ha nem sikerül, akkor viszont tudnak kikerekedni érdekes mondatok. Most csináljuk például a Grönholm-módszert, abban azt hittem eldobom az agyamat. Ott rengeteg szöveg van, hosszú monológokat kell megjegyezni. Négyen játszunk benne és másfél órán keresztül el sem hagyjuk a színpadot. Kaptok valamiféle lecseszést, ha rosszul mondjátok a szöveget/elfelejtitek? Hogyne, a rendezők kemények. Nem egy kellemes hadjárat a próbafolyamat, főleg a vége. Bírni kell idegekkel, meg energiával. Önkritika sem árt, azért ha színpadon vagy. Mint megtudtuk, nincs különleges tanulási módszered. De van esetleg valamilyen előadás előtti felkészülési procedúrád? Attól függ, mit játszol. Ha például a Grönholm-módszer lenne ma este, akkor most biztos nem beszélgetnénk, de az a másfél jelenet, amennyit a Vőlegényben megjelenek, nem igényel komolyabb ráhangolódást. Előtte a Robival (Orosz Róbert) – ő a partnerem abban a jelenetben – összemondjuk a szöveget az öltözőben, mintha a színpadon lennénk, és ennyi. Ez is ritka, inkább az elején van, amikor már húszadszorra játsszuk a darabot akkor már nincs. De egyébként nincs semmilyen procedúrám, hogy például csinálok 10 fekvőtámaszt, vagy háromszor beleütöm a fejemet a falba. Igazából olyasmire gondoltunk, hogy például senkit nem engedsz a közeledbe, mert te most „átszellemülsz”. Nem jellemző, de a feladat nagyságától függően lehet. Tehát bemutató előtt két-három nappal, ha tényleg súlyos teher van rajtad, akkor azért be tudsz zárkózni. Direktbe nincs, nem játszom magam, de ha tényleg nyomaszt a dolog, akkor az úgyis látszik. Mennyi szabadidőd van a próbák mellett? Ez megint attól függ, hogy mennyit dolgozol. Ha rendesen dolgozol egy évadban, akkor nagyon nem jut időd másra. Ha elkezdünk dolgozni egy új darabbal, akkor először van olvasópróba, utána van egy visszaolvasó próba, és utána elkezdünk „rendelkezni”, rendelkezőpróbák vannak, azok az elsők. Ez azt jelenti, hogy az egész darab jelenetekre van osztva, és mindig csak az adott jelenet szereplői vannak bent, addig te nem dolgozol. Tehát az elején mindig több szabadidőd van, ha nem vagy benne az adott jelenetben, de ugye ahogy ezek sűrűsödnek, és ahogy lassan összeáll a darab, akkor a próba mindennapos elfoglaltsággá válik. Ha nem dolgozol nyáron, akkor van egy-két hónap szabadidő, ami mindig jól jön. Ami hiányzik a szabadidőmből, az a színházba járás. Te akkor teljesen más szemmel nézel egy darabot? Persze nem tudok elvonatkoztatni, de alapvetően nem. Nyilván kicsit elemzően figyelem, de abszolút tudom élvezni. Kikapcsolódásként fogom fel, nem úgy, hogy munkahelyen vagyok. Olyan darabokra szoktam menni, amelyekről előre megsúgják, hogy jók. Van olyan darab, amiben mindenképpen szeretnél szerepelni valaha? Biztos van, csak nem ismerem. Ugye az a gond, hogy amikor például regényeket olvasok, azok nincsenek dramatizálva, nem párbeszédre vannak írva, mint a színpadi művek. Ez egy teljesen más műfaj. Biztos előfordul, ha olvasok egy könyvet a főhős, vagy egy mellékszereplő személyisége egyből kitűnik, de ezzel nem nagyon szoktam foglalkozni. A megjelenésemből és az egyéniségemből kifolyólag úgyis bele vagyok rakva egy karakterbe, amelyeket rám osztanak. Nagyobb amplitúdókat nem tudok én eljátszani, tehát nagy szerelmes Rómeó nem leszek, de például a vicces szomszéd szerep az illik hozzám. A Grönholm-módszerben például egy kereskedelmi igazgatót játszom. Vannak olyan szerepek, amik biztos, hogy ki vannak lőve, ha csak nem úgy akarják átírni a darabot, hogy az vicces legyen. Tehát mondhatjuk, hogy a „vicces karakterbe” vagy beskatulyázva? Igen, de én ezt nem bánom. Meg nyilván ezzel magamat adom, ami könnyebb is. Kicsit kutakodtunk, szóval tudjuk, hogy kaptál egy díjat 2016-ban, a Holdbeli csónakos-díjat. Azt szeretnénk tudni, mit jelent számodra, hogy ezt az elismerést elnyerted? Hát az mindent. Amikor a kollégáidtól kapod az elismerést az szerintem többet ér, mintha elmész egy vidéki színházfesztiválra, és ott kapsz díjat. Az se rossz, de amikor a kollégák mondják, hogy jó vagy, az nagyon jó. Mit takar ez az elismerés? Hogyan lesz kiválasztva, hogy ki érdemli ki ezt a díjat? Mindig az évad első premiere során van ez a díjátadás, ami általában szeptember vége, október eleje. És előtte olyan másfél hónappal – eddig papíron folyt– most már online megy a szavazás. Kiküldenek egy névsort, és be kell jelölni, hogy ki legyen a Holdbeli csónakos, ez alapján 2016-ban én nyertem el ezt a címet. Gratulálunk hozzá! Nagyon szépen köszönöm. Egy kérdésünk lenne a magánéletről, ami Alberti Zsófira, a feleségedre vonatkozna. Hogy tudjátok összeegyeztetni a magánéletetekkel azt, hogy mindketten itt dolgoztok a Weöres Sándor Színházban, és ugyanazon a pályán vagytok? Itt elsősorban arra is gondolunk, ha egy szerepben mással kell romantikus kapcsolatot megjeleníteni, akkor ezt hogyan kezelitek? Ebből nincsen probléma, még ha rosszul is esik, vagy nem jó nézni akkor sem fogod ezt mondani. Az neki sem jó, ha látja rajtad, hogy zavar, mert akkor alapból máshogy próbálja majd a helyzetet alakítani a partnerével, és akkor pedig a szerep bánja. Szóval ezt el kell engedni. Az elején még nyilván más volt, de így hét év után azért már könnyebb valamivel. Pedig a nyári előadások aztán tele voltak csókolózással. Két kérdésünk van még, ha közben nem jut eszünkbe még több. Mit gondolsz, miért fontos, hogy színházba járjanak az emberek? Mit adhat a színház nekünk? Hát ez jó kérdés. Szerintem soha senki nem fogja tudni ezt megválaszolni. Mindenképpen az járjon színházba, aki nyitott rá, akit alapvetően leköt, és érdekel ez a fajta művészet. Hogy miért járjanak? Hogy normálisak maradjanak. Érzelmi intelligencia szerintem a színházra való igény. Ahhoz nem kell neked nyolcvanhatezer könyvet elolvasnod, hogy élvezni tudd. Nyilván a színház összefügg a műveltséggel, de közben meg mégsem. A színházba járás nem egy protokollesemény, bár sokan úgy fogják fel. A színház az érzelmi alapú, vagy szereted, vagy nem. Nekem közben eszembe jutott egy kérdés. Előfordul, hogy az utcán felismernek, és kérnek képet, vagy aláírást? Hát képet még nem kértek, de persze van, hogy felismernek. Az, hogy odajönnek, mindennapos. Sokszor van, hogy köszön valaki az utcán, és nem tudom ki az, akkor biztosan egy néző. Persze ez jól esik, ha odajönnek, gratulálnak. Nem jönnek a nyakamra, nincs az, hogy rám ugranak 15-en sikoltozó fiatal lányok. Azért mégiscsak Szombathelyen vagyunk, és egy kis színházról, kisebb városról beszélünk. Utolsó kérdésünk az lenne, hogy mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik a színészi pálya felé kacsingatnak? Hajrá! Majd eldől, hogy megéri-e. Nem lehet előre tudni, lehet, hogy megcsuklik a második évben, ha felveszik a főiskolára. A főiskolában kemény kiképzést kapnak a fiatalok, nem tud mindenki bennmaradni. Nekem így könnyebb volt, hogy nem kellett mindenáron színésznek lennem, nem volt elkötelezettségem. Ha valaki ráfeszül, akkor az nem előnyös. Hogy mit üzenek? Csak ennyit: Hajrá! Nagyon szépen köszönjük, hogy időt szakítottál ránk, és ilyen készségesen válaszoltál minden kérdésünkre. Szabó Dorottya Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy 14 éves kislány. Ennek a kislánynak egy barátja sem volt, szülei elhanyagolták, nem törődtek vele, így magányosan élte mindennapjait. Az iskolában is inkább háttérbe húzódott, senkivel sem beszélgetett. Mindig is úgy érezte, hogy kilóg a korabeli lányok közül. Volt egy nagy szenvedélye, amelyhez átlagon felüli tehetség is párosult. Gyönyörűen tudott rajzolni. Ha ceruzát, tollat, vagy ecsetet fogott a kezébe, egyből egy páratlan univerzumot tudott teremteni egy fehér papírlapra. Műveit nehezen lehetett érteni, de magával ragadóak voltak, mindegyik egy elképzelt valóságot jelenített meg annak minden szörnyűségével, és szépségével együtt. Eleinte, mikor rátalált tehetségére, még nagy lelkesedéssel mutatta meg szüleinek a rajzait, akik megnézték ugyan, de nem látták meg bennük az értéket. „Szépnek szép, de mi akar ez lenni pontosan?” vagy „Gyakorolj még!” – hangzott a kritikájuk. Ezek után a kislány soha többé nem mutatta meg rajzait a szüleinek, mindet gondosan elrejtette, miután elkészült velük, és csak néha vette őket elő, visszanézte régi munkáit, és elképzelte, hogy át tud lépni abba a másik világba.
Bár csodálatos képességgel bírt, szerető szülők és barátok híján senkitől sem kapott dicsérő szavakat. Így élte le élete nagy részét. Az osztályában a lányok csak a telefonjukba mélyedve voltak hajlandóak bárkivel is kommunikálni, naponta ezer ugyanolyan sablon fotót posztolva magukról, és egymást a kedvelések száma alapján értékelték. Mindegyiknek drága telefonja volt, drágának tűnő holmijuk, az arcuk frissen púderozott volt a több rétegnyi alapozó felett, az instagramjuk pedig tele volt kihívó képekkel, minden étkezésük fotójával, és a szombat esti bulik elmosódott részeges bizonyítékaival. A kislány nem akart ilyen lenni. Utálta a hazugságot. De mégis csinált magának egy profilt, azért, hogy magányos éjszakáin fel-felleshessen az instagramra, és megnézhesse ezeket a lányokat, akiket utál. És már magát is megutálta, amiért irigykedett rájuk. Minden kép alatt több száz, sőt valahol ezer szívecske jelentett virtuális elismerést, és ez volt az, amire a kislány is vágyott. Elismerés. De nem azért, amiért drága telefonja van, nem azért, mert drágának tűnő holmijai, nem azért, mert arca frissen púderezett a több rétegnyi alapozó felett, és nem a kihívó képekért. Az egyetlen igaz dolog, ami értéket képviselt, és amiért elismerésre vágyott, az a művészi tehetsége volt. Elhatározta, hogy feltölt egy képet, a legjobban sikerült rajzáról, amely őt ábrázolta egy hatalmas tömeg előtt. Az arcok már-már összemosódtak, de látni lehetett a tekintetekben a rajongást, amellyel bálványozott művészükre tekintettek. A kislánynak nem volt drága telefonja, amivel elég szép képet tudott volna készíteni, és ami a legtökéletesebben vissza tudta volna adni rajzának látványát. Szülei sosem költöttek rá, nem adták meg neki, amire vágyott, helyette saját magukat halmozták el felszínes javakkal. Így hát a kislány úgy döntött, hogy ellopja az édesapja drága készülékét egy óvatlan pillanatban, és majd később visszacsempészi. Így is tett, bár nehéz volt lecsillapítania keze remegését, miközben megörökítette legszebb művét. A bűntudatot azonban rögtön elnyomta valami megmagyarázhatatlan pezsgés, amit akkor érzett, mikor végre nyilvánosság elé bocsátotta legféltettebb belső vágyát ábrázoló rajzát. Csak várt, és várt, hogy megérkezzen az első kedvelő, de semmilyen visszajelzést nem kapott. Teltek a napok, és még mindig nem jelent meg egy szív sem a képe alatt, ami egy kicsinyke vigaszt jelenthetett volna jelentéktelen kis életében. És ilyenkor újabb magányos éjszakák sora következett, és megint azokat a lányokat nézte, és már nem irigykedett rájuk, hanem dühös volt az elismerésükre. Dühös volt a szüleire, akik sosem szerették, és dühös volt a világra, ami sosem fogadta be. Elhatározta, hogy enged a csábításnak, és bármit bevet annak érdekében, hogy elismerést szerezzen. Ehhez azonban először el kellett rejtenie valódi énjét. Így hát a kislány úgy döntött, hogy ellopja az édesanyja drága sminkkészletét egy óvatlan pillanatban, és majd később visszacsempészi. Jó kézügyessége és egy kis gyakorlás eredményeként új arcot készített magának. Pattanásait eltüntette, száját dúsabbnak láttatva mesteri pontossággal rúzsozta ki magát. És képeket tett fel, amelyeken úgy tűnt, drága telefonja van, drágának tűnő holmija, az arca frissen volt púderozva a több rétegnyi alapozó felett, és kihívóan csücsörített a tükörbe, ami előtt irreálisan kicsavarodott pózban vékonyabbnak tűnt, és sokkal idősebbnek a koránál. És mintegy varázsütésre elszaporodtak a kedvelések, kis szívecskék hadai jelezték, hogy az embereknek tetszik, amit látnak. És a kislány látta, hogy ez jó. Hogy a hazugság tetszik az embereknek. És a kislány már nem lógott ki többé a korabeli lányok közül. És a szülei büszkék voltak rá, amiért hirtelen lettek barátai, és amiért már sosem foglalkozott a bugyuta képzelt világával. Rajzai mélyen elsüllyedtek a feledés homályába, az általa alkotott univerzum pedig csak távoli gyerekes emléknek tetszett. Szülei elhalmozták minden jóval, drága telefonnal, és drágának tűnő holmikkal, bár szeretetet még mindig nem kapott tőlük. Nem is kellett, hiszen virtuális életében több ezer rajongó várta, hogy újabb képet tegyen fel magáról, amin ugyanolyan sminkben, ugyanolyan kicsavarodott pózban, kihívó ruhában látszik, és amire perceken belül több száz, napokon belül pedig több ezer kedvelés érkezett. És a kislány szerette hallani telefonja pittyegését, akárhányszor kedvelte valaki a képét, és szerette számolgatni, nézegetni, hogy kiknek tetszik. Úgy érezte, mintha képes lenne megfürödni abban a sok-sok kicsi szívecskében, amit dicséret helyett kap, és be tudna takarózni az elismerés pihe-puha palástjával. És telefonja folyton-folyvást pittyegett, és a kislány boldog volt a virtuális rivaldafényben. És egyre többen követték. És nem csak az instagramon. Egyre többen ültek körülötte, és nézték, ahogyan eszik, amit eszik, és figyelték minden egyes nyelését, minden harapását, és szemükben látni lehetett a rajongást, amellyel rátekintettek. Néha ellökték a helyéről, és az étel fölé hajoltak, hiszen tökéletes perspektívát kaphattak így az étkezéséről. De a kislány ezt élvezte, hiszen sokan kedvelték azt, amit csinál, akkor is, ha az egy olyan közönséges és unalmas tevékenység volt, mint az evés. Bár ahogy egyre többen akarták látni, gyakran azelőtt félrelökték, hogy bele tudott volna harapni ebédjébe. Egyre kevesebb falat jutott hozzá, de a kislány ezt is élvezte. Örült, hogy rajongóitól már egyből elismerést kapott. Egyre többet fogyott, és így már nem is kellett irreálisan kicsavarodottan pózolni a tükör előtt, anélkül is vékonynak látszott. És már sosem kellett felraknia semmit az instagramra, hiszen virtuális népszerűsége kiterjedt a való világra. Bármerre is ment a kislány, több ezren követték, és némán dobálták felé kedveléseiket. És mire a kislány észbe kaphatott volna, már minden nap hallotta a pittyegést a fejében, ami már már fülsiketítő volt, és fulladozott az immár valóságos kedvelésektől, és az elismerés előbb még pihe-puha palástja már mindenhol szúrt, égetett, és fojtogatta a kislányt. Bármerre ment több ezren követték, de a kislány már nem örült, hogy nem lóg ki a korabeli lányok közül. És már nem örült a hazugságnak. Élete minden perce menekülés volt a saját hazugsága által kreált hírneve elől, de a tömeg sehol sem hagyta magára. Sebesen rohant haza, a tömeg már a házuk előtt óriásira duzzadt, de sikerült átverekednie magát rajta, lábakra taposott, belekönyökölt pár bordába, de csak egy cél lebegett a szeme előtt. Végre egyedül lenni, és kicsit újra a régi lenni. Beleroppant a hazugságaiba. Berontott a szobájába, és a tükörben látta, hogy sminke elfolyt, ruhái szakadtak. Sírni kezdett, könnyei teljesen leáztatták a régóta takaró maszkot. Meg akarta mutatni a tömegnek, hogy ki is volt ő valójában, mielőtt teljesen feladta önmagát ismeretlen lájkolók semmit sem érő elismeréséért. Kinyitotta szekrényét, és régi rajzait kereste, hogy megmutathassa rajongóinak az igazi értéket, és ne azért szeressék, amiért drága telefonja van, nem azért, mert drágának tűnő holmijai, nem azért, mert arca frissen púderezett a több rétegnyi alapozó felett, és nem a kihívó képekért. De nem találta már őket. Szülei az összes műalkotását kidobták egy kivételével. A kép őt ábrázolta egy hatalmas tömeg előtt. A kislány fogta a rajzot, és kiment a házból egyenesen a sokaság elé, felmutatta, és könyörgött, hogy nézzék, és lássák meg benne az értéket. De az arcokon csak a megrökönyödés látszott, mert a kislányon nem volt smink, drágának tűnő ruhái szakadtak voltak, és rajzát senki sem értette. A kislány tehetetlenül állt ott, könnyei patakként csordultak le pattanásos arcán, miközben a tömegből egy hang kikiáltott: „HAZUG!” És mindenki skandálni kezdte. És már nem hallatszott semmilyen pittyegés, csak az egy emberként felhangzó morajlás, amely ezt az egy szót mantrázta hangosan. „Hazug, hazug, hazug.” Az arcok összemosódtak a kislány előtt, és már nem lehetett látni a tekintetekben a rajongást, csak izző gyűlöletet. „Hazug, hazug, hazug.” A tömeg egy nagy arccá olvadt össze, amelyben a kislány felismerte önmagát, aki így szólt hozzá: -Nem örülsz, hogy ilyen sokan követnek? Hát nem pont erre vágytál? Szabó Dorottya Üdv mindenkinek! A nevem Facebook. Eredetileg a „szülőm” Mark Zuckenberg, de elődeimnek mégis MyVipet és Iwiw-et szokták mondani. Én ugyanis egy szociális hálózat vagyok. Az életem arról szól, hogy az emberek életét megkönnyítsem. Azért találtak ki, hogy az emberek az internet és az én segítségemmel tudjanak kommunikálni egymással, akkor is, ha nincsenek közel egymáshoz. Távol élő rokonokat, barátokat, családokat hoztam közelebb, és tettem lehetővé nekik, hogy ne idegenedjenek el annyira. Lehetőség voltam nekik. És ki is használták. Sokan. Aztán egyre többen. Mindenki üzenetet váltott rajtam keresztül, éreztem, hogy segítek az embereknek, hogy hasznos vagyok számukra. Nem kellett költeniük, ha beszélgetni akartak. Mivel egyre népszerűbb lettem, bővítették a feladatkörömet. Nem csak írásos üzeneteket válhattak rajtam keresztül, már fel is hívhatták a másikat. Sőt, láthatták is egymást, mert videó kamerám is van ám. Kezdett eltörpülni mellettem minden közösségi oldal. Kis időre volt, aki eltévedt, de akkor is én vagyok a közösségi oldalak királynője. Mindent tudok mindenkiről: ki mikor született, milyen zenét hallgat, milyen filmet néz, miket szeret és mi az, ami nem igazán érdekli. Információk rengetegét tárolom és oszthatom meg másokkal. Az emberek, ha állásinterjúra mennek, tuti, hogy utána meglátogatnak engem, és rákeresnek a munkára vállalkozóra. Én pedig –ha nem vagy okos-, készségesen megmutatok mindent. Életekről döntök, nagy hatalom került a kezembe. Azt szokták mondani: Ha nem vagy fent Facebookon, nem is létezel. Ergo, aki nem ismer engem, az jelentéktelen. Többé nem én függtem az emberektől, hanem ők tőlem. Híressé és hírhedté tudom tenni az embereket. Vagyis igazából ők teszik magukkal, de csakis az én segítségemmel. Függővé tettem az embereket. A napuk nagy részét ugyanis velem töltik. Hiszen mindig én szolgálok friss hírekkel. Miattam az emberek hanyagolják az újságokat, ugyanis én is meg tudom nekik adni az újdonságokat, sőt többet is. Rajtam keresztül jutnak el blogokra, weblapokra, még eseményekre is. Mindenki tőlem tud meg mindent, én vagyok az irányító központ. Ha nem olvasnak, nem üzengetnek, akkor is rám támaszkodnak, mert szórakozási lehetőségeket is nyújtok: rengeteg játékkal tudok szolgálni. A célom, hogy minél több ember szeressen és használjon. És ez meg is történik. Pedig az emberek nap, mint nap lenyomoznak másokat a segítségemmel. Hisz az emberek annyira bíznak bennem, hogy mindent megosztanak velem: mikor hova mennek, mit csinálnak épp, mit esznek, hol vannak, kivel vannak. Mindent tudok. És általam mindenki más is.
Manapság azt vallják a legszarabb érzésnek, ha „látta, de nem ír vissza. Nem is érdeklem!” Az emberek azt lesik, ki mikor elérhető. Ha nem vagy velem, lemaradsz mindenről, ezt mindenki beláthatja. Napról napra egyre híresebb vagyok, egyre többen szeretnek, és próbálok mindent megadni az embereknek, amire szükségük van. Ugyanakkor ez hatalmas teher, és kezdek alatta összeroppanni. Azt látom, hogy az emberek gyűlölködnek, és bár azért lettem létrehozva, hogy az emberek ne idegenjenek el egymástól, most én idézem ezt elő. Nincs egy olyan hely, ahol ha körülnézel, az emberek nem a mobiljukat nyomkodják.„Hisz kit érdekel, hogy nem tudom meglátogatni, majd írok neki Face-n. „ Ki tudja megmondani az összes „barátja” születésnapi dátumát, ha én nem mondom meg nekik? Ki keresné a másikat, ha én nem lennék? Figyelnének egymásra az emberek, ha nem lennék mindig képben? Letennék egy percre a mobilt, hogy észrevegyék, hogy a napi boldogságposztok mindegyike kamu? Én nem akarok hozzájárulni más emberek megalázásához, féltékennyé tételéhez. Én közelebb akarom hozni az embereket, nem elidegeníteni egymástól őket. Az a baj, hogy már nem használnak, hanem kihasználnak az emberek. A saját önző céljaikra. Szóval szerinted én vagyok a hibás, vagy Te, amikor azt mondják, másra sem vagy képes, csak a mobilodat nyomkodni? Az érem két oldala Az internetszolgáltató irodában voltam, mert alá kellett írnom az új szerződésemet. Négyig volt ügyfélfogadás, fél 3-ra odaértem és pontosan 4-en voltak előttem. „Remek, még pont beférek”, gondoltam magamban. Tudtam, hogy nem fog gyorsan menni a dolog, de azt senki se gondolta, hogy aki éppen bent volt, még fél óra múlva se jön ki. „Biztosan barátok, eltrécselik az időt.” Gondoltam. Igaz, hogy ráértem, de azért le akartam volna tudni az ügyet. Hisz mindenkinek van jobb dolga, mint ott ülni, nem? Nagy sokára kifáradt az ügyfél, és ment be a következő. De közben az ügyintéző kijött, és közölte, hogy 4 óráig már csak hárman férnek be. Szusszantam egyet, mert én akkor pont beférek. De akik utánam jöttek, elkezdtek morgolódni. Megjegyzem, volt okuk rá. Az egyik várakozó elkezdte uszítani az utánam levőket, hogy lázadjanak, és ne menjenek el. Ha 7-ig itt lesznek, hát itt lesznek addig, de akkor is elintézik ezt az ügyet. Mindenki érdekeit képviselte, ő volt az egyetlen, aki felszólalt, bár mindenki úgy érzett a teremben, mint ő. Az ügyintézővel beszélt (hevesebben mint illene), de elérte a célját. Végül sorra kerültem én. Bementem, és a helyiségben egy remegő, megalázott, könnyeivel küszködő embert láttam. Próbáltam természetesen viselkedni, mintha nem történt volna semmi, nem hallottam volna a kint zajló eseményeket. Barátságos, türelmes és némileg vicces párbeszéd folyt le köztünk. Nem nyugodott meg teljesen, de látszott rajta, hogy jobban érzi magát. Továbbá megtudtam, hogy azért megy ilyen lassan a sor, mert elromlott a nyomtató. Minden nyomtatás után újra kellett telepíteni a vezérlő szoftverét, ami minimum 20 perc. Ha ez a gond nem lenne, 5 perc alatt el lehetne intézni a dolgot. Nagyon megsajnáltam az ügyintézőt, hiszen ő is ember. Valószínűleg neki is mennie kéne a gyerekeiért, esetleg randevúja van, vagy bármi. Ugyanakkor felnéztem az emberre, aki érvényesítette merte az érdekeit. Kint is voltam meg bent is…
Peresznyák Réka Gyakran mondogatjuk azt, hogy nem becsüljük meg az időnket, nem használjuk ki a pillanatokat, és inkább elpazaroljuk őket. Az idő rohan, mi egyre öregebbek leszünk, és nem fog csak azért megállni, hogy bepótoljuk, azt, amit nem hasznosan töltöttünk el. Használjuk ki, ami a miénk: a korunkat, a fiatalságunkat, és az IDŐT, mert az idő is a miénk, senki másé, csak mi rendelkezünk felette.
Az ablakon kibámulva az ember mindig elgondolkozik azon, hogy mi is az élet, mit kell csinálnia ma, mit kell tanulni…felépíti a napját semmit nem hagy a véletlenre, én sem hagyom a véletlenre. De miért? Félünk valamitől? Nem, csak be akarjuk osztani az időnket, ami csak megy és megy. Pillants ki az ablakon, az aszfalton fekszenek a levelek gondtalanul, mozdulatlanul. Ezek a levelek vagyunk mi. Várunk arra, hogy jöjjön valami izgalmas, hogy tehessünk valamit. Közeleg egy kis szél, egyre erősebb lesz, süvít és lebukik, mintha csak ez lenne a dolga, felkapja őket, táncol velük, a levelek szabadnak tűnnek, - megérkezett az, amire vártunk: egy kaland. A levelek „elengedik” magukat, mi viszont ugyanúgy aggódunk, gondolkozunk, hogy mit kell még tennünk, mi nem táncolunk úgy, mint ők. A szél elviszi a leveleket, elindulnak egy úton, egy olyan úton, aminek csak akkor derül ki a végállomása, ha a szél elcsendesül, a zene leáll. Mi is elindulunk egy úton, de egy olyanon, ami pontosan ki van dolgozva, megtervezett, és tudjuk azt, hogy mi is a végállomása. Leszállunk, maradunk, az időnk letelt, elcsendesült a szél, ami csak minket vár, és amit ki tudtunk volna használni, de mi elhalasztottunk. A várakozásunk is elhúzódott, a táncunk sem fért bele abba az időben, amit terveztünk magunknak, az idő elmúlt, az idő múlásával felnőttünk, nem vagyunk már fiatalok. „Az idő rohan. Az idő senkire nem vár. Az idő begyógyítja a sebeket. De mindannyian arra vágyunk, hogy több időt kapjunk. Időt, hogy talpra álljunk. Időt, hogy felnőjünk. Időt, hogy felejtsünk. Időt.” Soós Veronika Végigsimítok rézvörös hajamon, és csavargatni kezdem ujjaim közt őszesbe hajló tincsemet. Múlt héten még nem volt ott. Egyre nagyobb félelemmel fogadom öregedésem jeleit, amik mostanában rohamosan gyorsan jelennek meg. Egy hónappal ezelőtt még csak egy ősz szálat találtam a fésűmben, és most tessék, hirtelen egy egész tincsem hófehér színbe fordult át. Megnyugtatom magam, hisz tükörképem még mindig az a kedves, mosolygós valaki, aki egész életemben visszanézett rám.
Még mindig kívülálló tincsemmel játszva kapcsolom le a fürdőszobavillanyt, és elindulok, hogy kitárjam az ablakokat. Mostanában gyakran érzem, hogy nem kapok levegőt, mintha fulladoznék a fűtött lakásban. Ilyenkor kinyitok minden ablakot, és csak hagyom, hogy átjárjon a kintről beáramló csípős novemberi levegő. Mindig is szerettem a hideget. A szél pajkos táncra hívja függönyeim, és én a huzat célkeresztjében állva gyönyörködöm a látványban. Megbabonázva figyelem a drapériák keringőjét, amikor hirtelen valami borzongás fut végig a gerincemen, odakapom a kezem, de csak a vizet érzem, amit egy kósza hópihe hagyott ott emlékül földet érése után. Megfordulok, és meglátom a konyhaablakon keresztül belibegő aprócska kristályokat, akik bizonytalanul keresik a biztos helyet, ahova lepihenhetnek. Első hó, mióta újból beköszöntött a hideg. A tél első, korai szárnypróbálgatása. Egyből becsukom az összes ablakot, felöltözök, és sétára indulok a novemberi hóesésben. Ez a kedvenc időszakom. A novemberi hó tiszta, őszinte szépsége mindig bámulattal töltött el. Az igazi tél beköszöntével a havazás mindig viharos zűrzavarrá vált a szememben, aminek egyetlen hozadéka csupán az utak szélén felhalmozódott taszító fekete halmok, és a csizmákon megtelepedő sófoltok, mellőzve mindenféle szépséget, és meghittséget. De a fiatal kristályok még erőtlenek, és a talajra leérve rögtön szétolvadnak. Ebben rejlik a november csodája. Megmarad a lágy szitálás harmóniája, és ezt az idillt semmi sem ronthatja el. Az ősz és a tél szerelemgyermeke ez a hónap, egy átvezető híd a két évszak között azoknak minden szépségével. Mindig is furcsának, sőt kifejezetten különcnek tartottak, amiért ez a kedvenc időszakom. Mások csak a hideget és a szelet látják, és dacolnak ellene. Rohanó életükben nem állnak meg egy percre sem, hogy egy pillanatra lehunyják szemüket, és érezzék, hogy az a szél, ami az előbb még ördögi jégkardként égette bőrüket valójában baráti simogatássá szelídült, és a hideg, ami minden porcikájukat átjárta, valójában csak segít tisztán látni a világot. Sétám közben elhaladok egy fasor előtt, ahol elvétve lengedez még néhány kitartó levél. Az ősz színeiben játszanak. Megállok, és csodálom, ahogy a hópihék játékosan kergetőznek a falevelek között. Hófehér a rézvörösben. Ösztönösen végigsimítok a hajamon, és továbbsétálok, miközben újra az ősz tincsemet veszem hideg ujjaim közé. Szabó Dorottya "Bár az első benyomás nagyon fontos, azért az sem minden, és az idegesség elmúlhat."
Talán mindenki tudja, hogy az első benyomás nagyon fontos egy találkozásnál, ismerkedésnél, főleg, ha ezen múlik a jövőd, az életed hátra lévő része. A titokzatos első benyomás, nem tudnám máshogy jellemezni, hiszen más és más gondolatok fogalmazódhatnak meg bennünk akkor, amikor mi esünk át ezen a "beavatáson", vagy, amikor éppen velünk szemben áll az a személy, akinek át kell esnie ezen. Titokzatos, de miért pont titokzatos? Sok helyen jártam már, sok emberrel ismerkedtem meg, de sohasem tudtam azt egyszerre, hogy mit is gondolnak rólam, hogy vajon barátok vagy "ellenségek" leszünk-e a közel jövőben. Mindig elgondolkoztam azon, hogy önmagamat adjam-e, vagy először legyek kicsit "más", hogy elnyerjem a jó első benyomásukat. Sok idő eltelt mire rájöttem arra, hogy nem adhatom ki magamat másnak, csak azért, hogy tetszek valakiknek. "Ha a külső és a fellépés csal, akkor a benyomás semmit sem ér."- Harry Kemelman Mindig adjuk önmagunkat, az sokkal biztosabb, mint az, hogy "más" személyiséggel "ruházzuk" fel magunkat pár órára, és utána, ha elnyertük a megfelelő benyomást kiderül, hogy mi mégse oda valók vagyunk, vagy esetleg megváltozunk csak azért, hogy ne csalódjanak bennünk mások! Soha ne adjátok fel a személyiségeteket, soha ne akarjatok úgy megfelelni másoknak, hogy meg akarnak változtatni, ne veszítsétek el azt, akik vagytok, akik TI vagytok. Hiszen mindenki különleges és az első benyomás nem azt foglalja magába, hogy meg kell felelnünk valakinek/valakiknek, hanem azt, hogy van egy lehetőségünk, ahol megismerkedhetünk új emberekkel, állást szerezhetünk, de senki kedvéért sem veszíthetjük el azt az énünket, akik valójában vagyunk! Igen titokzatos az első benyomás, mert sok mindenhez hozzá járulhat, amiről nem is tudunk, és az első pillanatban semmi sem derül ki. Soós Veronika |
Archívum
March 2024
|