Mennyiben más megnézni egy színházi darabot, mint elmenni moziban egy filmre?
A színházban megelevenedik előttünk a történet, a színészek megtöltik élettel, és sokkal személyesebb lesz az élmény. Persze a moziban lehet ropogtatni a popcornt, és literszámra vedelni a colát, de a színház eléri, hogy leessen az állunk és eszünkbe se jusson evéssel elütni az időt. Ha a színházba járást említjük, sokaknak púderos öreg nénik jutnak eszükbe, akiknek az az egyetlen szórakozásuk, hogy egy-egy előadás után fennkölt hangon kritizálják az adott darab minden részletét, és művészi mivoltát. Ez egy nagyon hamis illúzió. Színházba ugyanis értelmes fiataloktól elkezdve, művészetkedvelő középkorúakon át, idősebb szórakozni vágyok is megfordulnak. Egyszóval mindenki, aki igényes kikapcsolódásra vágyik. Egy filmnek minden egyes jelenete ezerszer fel van véve, és a legjobbak vannak kiválogatva, hogy tökéletes vágassal kerülhessen a vászonra. A színházi darab a szemünk előtt zajlik, és az esetleges bakikkal, vagy improvizálásokkal lesz élő az előadás. A színészeknek esélyük van jobban megmutatni önmagukat. Rendszeres színházba járóként tudom, milyen érdekes azt szemlélni, hogy egyes színészek milyen szerepekbe helyezkednek bele, és néha mennyire a személyiségüktől eltérő embert kell alakítaniuk. A világot jelentő deszkára fellépő emberekről úgy érezzük, mintha ismernénk őket, és amikor egy-egy darabban újra feltűnnek, már régi ismerősként nézünk rájuk. A színpadon állva látjuk róluk, hogy ők is csak ugyanolyan emberek, mint mi, míg egy filmben a mindenféle CGI-jal megspékelt helyzetekben agyonsminkelt színészek nem tűnnek emberinek. Nem vetem meg a mozibajárást, és körülbelül ugyanolyan rendszerességgel nézek filmeket, mint színházi darabokat, de akik esetleg idegenkednek ettől a fajta művészettől, azoknak ajánlom, hogy tegyék félre az idős néniknek tartott szórakozásról szóló előítéleteiket, és vegyenek jegyet egyszer egy színházi előadásra. Szerintem nem fognak csalódni. Szerencsére városunk egy nagyon tehetséges színtársulattal és egy igényes színházzal rendelkezik. Minden elismerésem a Weöres Sándor Színházé, szóval a színház világnapja alkalmából gondoljuk mindannyian át, mennyi értéket képvisel ez a csodás műfaj! J
0 Comments
A víz világnapját ünnepeljük március 22.-én. Talán ez az egyik olyan dolog nekünk, ami az életet jelenti, mégse becsüljük meg teljesen, azt, amink van. A víz szemszögéből olvashatunk egy kicsit, hátha más lesz a véleményünk egy csepp éltető folyadékról. Mindenhol jelen vagyok, minden pillanatban, ott vagyok az emberek körül, ezért vagyok az egyik legfontosabb elem a Földön élők életében. Nélkülem nem élne senkisem túl egy napot, mégis fájdalmat okoznak azzal, hogy szennyezik a környezetemet és még engem is, csak nem tudják azt, hogyha én elfogyok, ők se lesznek többé. Vannak olyan emberek, akiknek, ha egy csepp jut is belőlem megbecsülnek, de a mohóbbak elpazarolnak és nem veszik figyelembe azokat a társaikat, akiknek szükségük van rám. Minden ember megérdemli az életet, és én segíthetek nekik, de ahhoz, hogy én eljussak hozzájuk Ti kelletek. A társadalom kell! Egyedül nekem se fog menni, ne szennyezetek, ne tegyetek kárt az elétetekben, és mások életében sem. Becsüljetek meg úgy, hogy bármelyik pillanatban elfogyhatok! Soós Veronika
Most már véglegesen lezárjuk a telet és helyet adunk a tavasznak. Teret adunk a napsütésnek, a virágok nyílásának, a mosolynak, az új kezdetnek.
Az egyre melegebb idő beköszöntésével, a madarak hangos énekét veszi át a természet zöldellő szépsége. A fák sokasága kivirul a téli zord külsejéből és magára önti a tavasz takaróját. Az első napokban az állatok ébredeznek, a növények engedik, hogy a nap sugarai simogassák élénkülő szirmaikat, az emberek a meleg ruháktól válnak meg egy nagy sóhaj kíséretében, hiszen most már hivatalosan is elkezdődik a tavasz. Március az első olyan hónap az évben, amit nincs olyan ember, aki ne várna. Felújul a természet, friss szellő suhan el előttünk, és egyre tovább van világos a kora estébe nyúlva. Minden hónapnak van egy vagy esetleg több sajátossága, amiért mi szerethetjük. A szeszélyessége, változatossága magával ragadó. A márciusnak fontos szerepe van a megemlékezésben is, hiszen március 15.-én az 1848-49-es szabadságharc és forradalmat idézi fel egy egész ország. Talán ez a hónap nem csak az új kezdetnek az esélyét, hanem a múlt felelevenítésének lehetőségét is megadja mindenki számára. Remélem igaz lesz a mondás: " Sándor, József, Benedek zsákban hozza a meleget!"- amiből sokat kérünk Nem tudom, hogy lett vége mindennek. Én már csak beleszülettem ebbe a kihalt világba. A mindennapjaim a túlélés körül forognak. Minden egyes napért meg kell szenvednünk, és sosem tudjuk, hogy ki távozik el legközelebb közülünk. A csoportunk nyolc főből áll. Bocsánat. Már csak hét főből. Ma reggel Magas meghalt. Holtan, és már hidegen találtuk az ágyában. Régóta betegeskedett. Azért, hogy ne fertőzze meg a többieket ki kellett tennünk őt a sziklára. Nem kockáztathattuk, hogy veszélybe sodorja kis csapatunk életben maradt tagjait. Őszintén szólva én nagyon sajnálom, hogy elvesztettük. Mindig is kedveltem Magast. Ő volt a harmadik ember rajtam, és Sápadton kívül, aki tudott olvasni. Bár neki ment közülünk a legrosszabbul, de nem számított, én tiszteltem érte. A többiek különcnek tartották. Mindig különcnek tartják azt, aki ért még ezekhez a tudományokhoz. Ebben a világban már nem számít az ilyesmi, csak az, hogy mennyire bánsz jól a fegyverekkel, és mennyire vagy találékony. Ennyi, ami számít. Mindenki furcsán nézett rám, amikor meg akartam tanulni olvasni. De nekem ez mindig is egy olyan misztikum volt, ami kicsit a régi világhoz kötött. Ahhoz a világhoz, amit sosem ismerhettem, és keveset tudok róla, de mindig is vonzott. Úgy képzelem, hogy az emberek teljes békében éltek, tisztelték egymást, mindenki egyenlő volt. Csodálatos lehetett a világ. Néha esténként mindig az ismeretlen múltra gondolok elalvás előtt, hogy álmodhassak róla, de sajnos nekem ritkán vannak álmaim, amikre emlékeznék. Sötét azt mondta, hogy ez azért lehet, mert mindig félek a kinttől. Ő olyan bátor. Azt állítja, hogy nem fél sosem, ha élelemért megy, de én nem hiszek neki. A félelmet mind megszoktuk már és megtanultunk együtt élni vele, de sosem fog megszűnni. Van néhány – úgynevezett – könyvünk. Ezeket még a régmúlt idők emberei írták, és nagyon érdekesek. Bár nem mindegyiket értem. Igazából csak egyet értek. Sápadt azt mondta, hogy amelyiket nem értjük az más nyelven íródott. Furcsa belegondolni, hogy létezett többféle nyelv, de egyáltalán nem értem a miértjét. Ez kicsit összezavar, hiszen, ha a régiek egyenlően, és összetartásban éltek, akkor miért volt szükség más nyelvekre? Van pár dolog, amit nem egészen tudok összerakni. De szentül hiszem, hogy a múlt fantasztikus volt. Hiszen minden jobb, mint az életért küzdeni, és végig nézni minden csoporttagod halálát. Amióta az eszemet tudom rengeteg embert vesztettünk el. A szüleim közül egyikőjüket sem ismertem, szóval mindig azt tartottam apámnak, vagy anyámnak, aki a rangidős volt a csoportban. Születésemkor nem kaphattam rögtön nevet, hiszen egy gyermek túlélési esélyei mindig kritikusak. Körülbelül öt éves lehettem (nem tudom pontosan, mert az évek rettentő lassan telnek, és a születésnapokat sem tartjuk számon), amikor elneveztek Foltosnak, a jobb bokámon található nagy barna anyajegy után. Rajtam kívül volt köztünk egy másik gyerek is, aki még az én elnevezésem után sem kapott sokáig nevet. Körülbelül hét évesek voltunk mindketten, amikor meghalt. Ezután folyamatosan cserélődött a kis közösségünk összetétele. Emlékszem arra, amikor a legtöbben voltunk. Tizenhatan éltünk akkor egyszerre. Bár akkor voltunk a legtöbben, én mégis akkor éreztem magam legjobban egyedül. Sokan úgy jöttek menekültként, és mi befogadtuk őket. Sok volt a számomra idegen. Sápadtot ismerem a legrégebb óta. Akkortájt érkezett, amikor a nevemet kaptam. Ő tanított meg mindenre. Tudom, hogy nem szabad senkihez igazán kötődnöm, de azt hiszem ő áll hozzám a legközelebb. Persze tudom, hogy őt is elveszíthetem akármikor. De az sem biztos, hogy én túlélem a holnapot. Holnap én vagyok a soros a vízszerzésben. Ezt a feladatot utálom a legjobban. Nem ez a legveszélyesebb, de ide mindig csak egy embert küldenek. És ez az, amit annyira utálok benne. Azt, hogy teljesen magamra vagyok utalva. De ilyen ez a világ. Bár társaságban élünk, ha szembe kell nézni a halállal mégiscsak egyedül maradunk. Ezért vonz annyira a múlt. A régmúlt kor emberének még voltak tervei, még volt jövője. Mi csak az életünkért küzdünk. És már nincs jövőnk. Jövő nélkül pedig, igazából mit is ér a rövid kis életünk? Szabó Dorottya
|
Archívum
March 2024
|