Endrődy Krisztián, a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatának tagja egykori orlays diákként iskolánk büszkeségei közé tartozik. A Vőlegény című előadás kezdete előtt szánt ránk egy kis időt, hogy válaszoljon pár kérdésre az Orlay-ablaknak.
Miért pont ezt a pályát választottad, voltak-e már kiskorodban is színészi ambícióid? Én nem ezt a pályát választottam. Voltak kiskoromban persze ilyesfajta ambícióim, de teljesen más irányba indultam. Én ugye alapvetően szombathelyi vagyok, itt is születtem, és ide jártam az Orlayba, ahol vendéglátós végzettséget szereztem. Akkoriban volt egy óriási nagy vetélkedő a középiskolások között a sportházban, a Tri-Show. Saját műsorszámmal is kellett készülni, amellett voltak ügyességi feladatok, például sorversenyek is, de a nagy hangsúly a saját produkción volt. Elég jó kis csapat állt össze a suliban (többek között Dömötör Tamás, jelenleg rendező a Weöres Sándor Színházban; Kelemen Zoltán, Weöres Sándor Színház társulatának tagja; Horváth Zoltán, egykori Nyugat Rádiós ügyvezető), és mi mindig külön műsorszámmal készültünk, mi írtuk meg, próbáltuk össze, és adtuk elő. Általában viccesekre törekedtünk, és ezeket a vetélkedőket mindig meg is nyertük. Az egésznek a gyökere szerintem innen indult, ekkor terelődtem át valamelyest – bár akkor még nem tudtam – erre a pályára. És hogyan kerültél a Weöres Sándor Színházba? Később ebből kifolyólag összeállt egy amatőr parodistacsoport is. Miután annak vége lett, kitaláltuk 2000-ben, hogy csinálunk egy egyesületet (Szombathelyi Színházbarátok Egyesülete), amely arra hivatott, hogy előadásokat hozzon létre. Már akkor is voltak a városnak, és az önkormányzatnak olyan tervei, hogy legyen itt színház, sok milliárdért épület stb. . Mi ezt pont fordítva gondoltuk: azt gondoltuk tartalom kell és mondanivaló először is, nem az épület adja meg a színházat, nem az oszlopok, hanem amiben történik, az lehet bármi, egy lakás, egy adott zárt tér, hogyha ott igaz dolgok születnek, az már színház. Megcsináltuk egy magyar író (Egressy Zoltán) Sóska, sültkrumpli című darabját, amit körülbelül 12 évig játszottunk szerte az országban, úgy hogy nem volt mögöttünk semmilyen infrastruktúra. Az volt az első darabunk, később még csinált az egyesület sok mindent, profi színészekkel, amatőr körülmények között. Az egyesület elnöke, Pavelkovics László, aki önkormányzati képviselő volt akkor, kigondolta nekünk azt, hogy kapunk egy kis pénzt, amivel itt, a mostani stúdió helyén kialakíthattunk egy 80 fős picike kamaraszínházat (Kamara Savaria), nézőtérrel, technikával. Elkezdtünk működni, mint egy színház. Ez futott már két éve, akkor jött Jordán Tamás, és volt egy politikai akarat is rá, hogy ezt átépítsük. Okafogyottá vált a mi kis kamaránk, hiszen minek működjön külön a Kamara Savaria, ha lesz itt egy nagy színház. Voltunk együtt egy megbeszélésen, ahol mondtuk, hogy jöjjön át és nézze meg, hogy tud-e minket „használni”. És tudott, úgyhogy beintegrálta az egész csapatot, szóval így váltam szépen lassan a 2000-es ötlettől 2008-ban profi státuszú színésszé. Úgy hogy nem végeztél soha semmilyen színészi iskolát? De, végül végeztem. Volt akkoriban a pesti színháznak egy színiakadémiája, felső- és középfokú végzettséget is adott. Én a középfokút megcsináltam, ami abból állt, hogy lejöttek megnézni egy előadásban, és az alapján értékeltek. Utána fel kellett menni egy vizsgát tenni, amely az elméleti, tárgyi tudásnak a vizsgája volt. Ezzel nem diplomát kaptam, hanem egy színész 1 kategóriájú képesítést. Melyik volt a kedvenc előadásod/szereped, és miért? Mohácsival én nagyon szeretek együtt dolgozni, ő mindig jó darabokat csinál. Kedvenc előadásként nem tudok érzelmileg elvonatkoztatni az elsőtől, a Sóskától, mert az tényleg olyan volt, hogy a nézők sírva röhögtek, és hatalmas sikerünk volt. Van valami tanulási módszered, amivel megjegyzed a szöveget? Persze. Sokszor elmondom. Nehéz dolog a szövegtanulás, főleg, ha sok van. Be kell seggelni, nincsen igazából semmilyen különleges módszerem. Annyi, hogy például amikor kutyát sétáltatok mindig mondom magamban, nem viszem el a szöveget, csak próbálom felidézni, amikor már jobban megy. Tehát nincsen semmilyen módszerem, ha nektek van, nyugodtan átadhatjátok. És milyen gyakran improvizálsz, ha esetleg elfelejted a szöveget? Mindig. Ha szerencsém van, nem állok hosszú csöndben, hanem gyorsan valami rokon értelmű szót találok hozzá. Ha nem sikerül, akkor viszont tudnak kikerekedni érdekes mondatok. Most csináljuk például a Grönholm-módszert, abban azt hittem eldobom az agyamat. Ott rengeteg szöveg van, hosszú monológokat kell megjegyezni. Négyen játszunk benne és másfél órán keresztül el sem hagyjuk a színpadot. Kaptok valamiféle lecseszést, ha rosszul mondjátok a szöveget/elfelejtitek? Hogyne, a rendezők kemények. Nem egy kellemes hadjárat a próbafolyamat, főleg a vége. Bírni kell idegekkel, meg energiával. Önkritika sem árt, azért ha színpadon vagy. Mint megtudtuk, nincs különleges tanulási módszered. De van esetleg valamilyen előadás előtti felkészülési procedúrád? Attól függ, mit játszol. Ha például a Grönholm-módszer lenne ma este, akkor most biztos nem beszélgetnénk, de az a másfél jelenet, amennyit a Vőlegényben megjelenek, nem igényel komolyabb ráhangolódást. Előtte a Robival (Orosz Róbert) – ő a partnerem abban a jelenetben – összemondjuk a szöveget az öltözőben, mintha a színpadon lennénk, és ennyi. Ez is ritka, inkább az elején van, amikor már húszadszorra játsszuk a darabot akkor már nincs. De egyébként nincs semmilyen procedúrám, hogy például csinálok 10 fekvőtámaszt, vagy háromszor beleütöm a fejemet a falba. Igazából olyasmire gondoltunk, hogy például senkit nem engedsz a közeledbe, mert te most „átszellemülsz”. Nem jellemző, de a feladat nagyságától függően lehet. Tehát bemutató előtt két-három nappal, ha tényleg súlyos teher van rajtad, akkor azért be tudsz zárkózni. Direktbe nincs, nem játszom magam, de ha tényleg nyomaszt a dolog, akkor az úgyis látszik. Mennyi szabadidőd van a próbák mellett? Ez megint attól függ, hogy mennyit dolgozol. Ha rendesen dolgozol egy évadban, akkor nagyon nem jut időd másra. Ha elkezdünk dolgozni egy új darabbal, akkor először van olvasópróba, utána van egy visszaolvasó próba, és utána elkezdünk „rendelkezni”, rendelkezőpróbák vannak, azok az elsők. Ez azt jelenti, hogy az egész darab jelenetekre van osztva, és mindig csak az adott jelenet szereplői vannak bent, addig te nem dolgozol. Tehát az elején mindig több szabadidőd van, ha nem vagy benne az adott jelenetben, de ugye ahogy ezek sűrűsödnek, és ahogy lassan összeáll a darab, akkor a próba mindennapos elfoglaltsággá válik. Ha nem dolgozol nyáron, akkor van egy-két hónap szabadidő, ami mindig jól jön. Ami hiányzik a szabadidőmből, az a színházba járás. Te akkor teljesen más szemmel nézel egy darabot? Persze nem tudok elvonatkoztatni, de alapvetően nem. Nyilván kicsit elemzően figyelem, de abszolút tudom élvezni. Kikapcsolódásként fogom fel, nem úgy, hogy munkahelyen vagyok. Olyan darabokra szoktam menni, amelyekről előre megsúgják, hogy jók. Van olyan darab, amiben mindenképpen szeretnél szerepelni valaha? Biztos van, csak nem ismerem. Ugye az a gond, hogy amikor például regényeket olvasok, azok nincsenek dramatizálva, nem párbeszédre vannak írva, mint a színpadi művek. Ez egy teljesen más műfaj. Biztos előfordul, ha olvasok egy könyvet a főhős, vagy egy mellékszereplő személyisége egyből kitűnik, de ezzel nem nagyon szoktam foglalkozni. A megjelenésemből és az egyéniségemből kifolyólag úgyis bele vagyok rakva egy karakterbe, amelyeket rám osztanak. Nagyobb amplitúdókat nem tudok én eljátszani, tehát nagy szerelmes Rómeó nem leszek, de például a vicces szomszéd szerep az illik hozzám. A Grönholm-módszerben például egy kereskedelmi igazgatót játszom. Vannak olyan szerepek, amik biztos, hogy ki vannak lőve, ha csak nem úgy akarják átírni a darabot, hogy az vicces legyen. Tehát mondhatjuk, hogy a „vicces karakterbe” vagy beskatulyázva? Igen, de én ezt nem bánom. Meg nyilván ezzel magamat adom, ami könnyebb is. Kicsit kutakodtunk, szóval tudjuk, hogy kaptál egy díjat 2016-ban, a Holdbeli csónakos-díjat. Azt szeretnénk tudni, mit jelent számodra, hogy ezt az elismerést elnyerted? Hát az mindent. Amikor a kollégáidtól kapod az elismerést az szerintem többet ér, mintha elmész egy vidéki színházfesztiválra, és ott kapsz díjat. Az se rossz, de amikor a kollégák mondják, hogy jó vagy, az nagyon jó. Mit takar ez az elismerés? Hogyan lesz kiválasztva, hogy ki érdemli ki ezt a díjat? Mindig az évad első premiere során van ez a díjátadás, ami általában szeptember vége, október eleje. És előtte olyan másfél hónappal – eddig papíron folyt– most már online megy a szavazás. Kiküldenek egy névsort, és be kell jelölni, hogy ki legyen a Holdbeli csónakos, ez alapján 2016-ban én nyertem el ezt a címet. Gratulálunk hozzá! Nagyon szépen köszönöm. Egy kérdésünk lenne a magánéletről, ami Alberti Zsófira, a feleségedre vonatkozna. Hogy tudjátok összeegyeztetni a magánéletetekkel azt, hogy mindketten itt dolgoztok a Weöres Sándor Színházban, és ugyanazon a pályán vagytok? Itt elsősorban arra is gondolunk, ha egy szerepben mással kell romantikus kapcsolatot megjeleníteni, akkor ezt hogyan kezelitek? Ebből nincsen probléma, még ha rosszul is esik, vagy nem jó nézni akkor sem fogod ezt mondani. Az neki sem jó, ha látja rajtad, hogy zavar, mert akkor alapból máshogy próbálja majd a helyzetet alakítani a partnerével, és akkor pedig a szerep bánja. Szóval ezt el kell engedni. Az elején még nyilván más volt, de így hét év után azért már könnyebb valamivel. Pedig a nyári előadások aztán tele voltak csókolózással. Két kérdésünk van még, ha közben nem jut eszünkbe még több. Mit gondolsz, miért fontos, hogy színházba járjanak az emberek? Mit adhat a színház nekünk? Hát ez jó kérdés. Szerintem soha senki nem fogja tudni ezt megválaszolni. Mindenképpen az járjon színházba, aki nyitott rá, akit alapvetően leköt, és érdekel ez a fajta művészet. Hogy miért járjanak? Hogy normálisak maradjanak. Érzelmi intelligencia szerintem a színházra való igény. Ahhoz nem kell neked nyolcvanhatezer könyvet elolvasnod, hogy élvezni tudd. Nyilván a színház összefügg a műveltséggel, de közben meg mégsem. A színházba járás nem egy protokollesemény, bár sokan úgy fogják fel. A színház az érzelmi alapú, vagy szereted, vagy nem. Nekem közben eszembe jutott egy kérdés. Előfordul, hogy az utcán felismernek, és kérnek képet, vagy aláírást? Hát képet még nem kértek, de persze van, hogy felismernek. Az, hogy odajönnek, mindennapos. Sokszor van, hogy köszön valaki az utcán, és nem tudom ki az, akkor biztosan egy néző. Persze ez jól esik, ha odajönnek, gratulálnak. Nem jönnek a nyakamra, nincs az, hogy rám ugranak 15-en sikoltozó fiatal lányok. Azért mégiscsak Szombathelyen vagyunk, és egy kis színházról, kisebb városról beszélünk. Utolsó kérdésünk az lenne, hogy mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik a színészi pálya felé kacsingatnak? Hajrá! Majd eldől, hogy megéri-e. Nem lehet előre tudni, lehet, hogy megcsuklik a második évben, ha felveszik a főiskolára. A főiskolában kemény kiképzést kapnak a fiatalok, nem tud mindenki bennmaradni. Nekem így könnyebb volt, hogy nem kellett mindenáron színésznek lennem, nem volt elkötelezettségem. Ha valaki ráfeszül, akkor az nem előnyös. Hogy mit üzenek? Csak ennyit: Hajrá! Nagyon szépen köszönjük, hogy időt szakítottál ránk, és ilyen készségesen válaszoltál minden kérdésünkre. Szabó Dorottya
0 Comments
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy 14 éves kislány. Ennek a kislánynak egy barátja sem volt, szülei elhanyagolták, nem törődtek vele, így magányosan élte mindennapjait. Az iskolában is inkább háttérbe húzódott, senkivel sem beszélgetett. Mindig is úgy érezte, hogy kilóg a korabeli lányok közül. Volt egy nagy szenvedélye, amelyhez átlagon felüli tehetség is párosult. Gyönyörűen tudott rajzolni. Ha ceruzát, tollat, vagy ecsetet fogott a kezébe, egyből egy páratlan univerzumot tudott teremteni egy fehér papírlapra. Műveit nehezen lehetett érteni, de magával ragadóak voltak, mindegyik egy elképzelt valóságot jelenített meg annak minden szörnyűségével, és szépségével együtt. Eleinte, mikor rátalált tehetségére, még nagy lelkesedéssel mutatta meg szüleinek a rajzait, akik megnézték ugyan, de nem látták meg bennük az értéket. „Szépnek szép, de mi akar ez lenni pontosan?” vagy „Gyakorolj még!” – hangzott a kritikájuk. Ezek után a kislány soha többé nem mutatta meg rajzait a szüleinek, mindet gondosan elrejtette, miután elkészült velük, és csak néha vette őket elő, visszanézte régi munkáit, és elképzelte, hogy át tud lépni abba a másik világba.
Bár csodálatos képességgel bírt, szerető szülők és barátok híján senkitől sem kapott dicsérő szavakat. Így élte le élete nagy részét. Az osztályában a lányok csak a telefonjukba mélyedve voltak hajlandóak bárkivel is kommunikálni, naponta ezer ugyanolyan sablon fotót posztolva magukról, és egymást a kedvelések száma alapján értékelték. Mindegyiknek drága telefonja volt, drágának tűnő holmijuk, az arcuk frissen púderozott volt a több rétegnyi alapozó felett, az instagramjuk pedig tele volt kihívó képekkel, minden étkezésük fotójával, és a szombat esti bulik elmosódott részeges bizonyítékaival. A kislány nem akart ilyen lenni. Utálta a hazugságot. De mégis csinált magának egy profilt, azért, hogy magányos éjszakáin fel-felleshessen az instagramra, és megnézhesse ezeket a lányokat, akiket utál. És már magát is megutálta, amiért irigykedett rájuk. Minden kép alatt több száz, sőt valahol ezer szívecske jelentett virtuális elismerést, és ez volt az, amire a kislány is vágyott. Elismerés. De nem azért, amiért drága telefonja van, nem azért, mert drágának tűnő holmijai, nem azért, mert arca frissen púderezett a több rétegnyi alapozó felett, és nem a kihívó képekért. Az egyetlen igaz dolog, ami értéket képviselt, és amiért elismerésre vágyott, az a művészi tehetsége volt. Elhatározta, hogy feltölt egy képet, a legjobban sikerült rajzáról, amely őt ábrázolta egy hatalmas tömeg előtt. Az arcok már-már összemosódtak, de látni lehetett a tekintetekben a rajongást, amellyel bálványozott művészükre tekintettek. A kislánynak nem volt drága telefonja, amivel elég szép képet tudott volna készíteni, és ami a legtökéletesebben vissza tudta volna adni rajzának látványát. Szülei sosem költöttek rá, nem adták meg neki, amire vágyott, helyette saját magukat halmozták el felszínes javakkal. Így hát a kislány úgy döntött, hogy ellopja az édesapja drága készülékét egy óvatlan pillanatban, és majd később visszacsempészi. Így is tett, bár nehéz volt lecsillapítania keze remegését, miközben megörökítette legszebb művét. A bűntudatot azonban rögtön elnyomta valami megmagyarázhatatlan pezsgés, amit akkor érzett, mikor végre nyilvánosság elé bocsátotta legféltettebb belső vágyát ábrázoló rajzát. Csak várt, és várt, hogy megérkezzen az első kedvelő, de semmilyen visszajelzést nem kapott. Teltek a napok, és még mindig nem jelent meg egy szív sem a képe alatt, ami egy kicsinyke vigaszt jelenthetett volna jelentéktelen kis életében. És ilyenkor újabb magányos éjszakák sora következett, és megint azokat a lányokat nézte, és már nem irigykedett rájuk, hanem dühös volt az elismerésükre. Dühös volt a szüleire, akik sosem szerették, és dühös volt a világra, ami sosem fogadta be. Elhatározta, hogy enged a csábításnak, és bármit bevet annak érdekében, hogy elismerést szerezzen. Ehhez azonban először el kellett rejtenie valódi énjét. Így hát a kislány úgy döntött, hogy ellopja az édesanyja drága sminkkészletét egy óvatlan pillanatban, és majd később visszacsempészi. Jó kézügyessége és egy kis gyakorlás eredményeként új arcot készített magának. Pattanásait eltüntette, száját dúsabbnak láttatva mesteri pontossággal rúzsozta ki magát. És képeket tett fel, amelyeken úgy tűnt, drága telefonja van, drágának tűnő holmija, az arca frissen volt púderozva a több rétegnyi alapozó felett, és kihívóan csücsörített a tükörbe, ami előtt irreálisan kicsavarodott pózban vékonyabbnak tűnt, és sokkal idősebbnek a koránál. És mintegy varázsütésre elszaporodtak a kedvelések, kis szívecskék hadai jelezték, hogy az embereknek tetszik, amit látnak. És a kislány látta, hogy ez jó. Hogy a hazugság tetszik az embereknek. És a kislány már nem lógott ki többé a korabeli lányok közül. És a szülei büszkék voltak rá, amiért hirtelen lettek barátai, és amiért már sosem foglalkozott a bugyuta képzelt világával. Rajzai mélyen elsüllyedtek a feledés homályába, az általa alkotott univerzum pedig csak távoli gyerekes emléknek tetszett. Szülei elhalmozták minden jóval, drága telefonnal, és drágának tűnő holmikkal, bár szeretetet még mindig nem kapott tőlük. Nem is kellett, hiszen virtuális életében több ezer rajongó várta, hogy újabb képet tegyen fel magáról, amin ugyanolyan sminkben, ugyanolyan kicsavarodott pózban, kihívó ruhában látszik, és amire perceken belül több száz, napokon belül pedig több ezer kedvelés érkezett. És a kislány szerette hallani telefonja pittyegését, akárhányszor kedvelte valaki a képét, és szerette számolgatni, nézegetni, hogy kiknek tetszik. Úgy érezte, mintha képes lenne megfürödni abban a sok-sok kicsi szívecskében, amit dicséret helyett kap, és be tudna takarózni az elismerés pihe-puha palástjával. És telefonja folyton-folyvást pittyegett, és a kislány boldog volt a virtuális rivaldafényben. És egyre többen követték. És nem csak az instagramon. Egyre többen ültek körülötte, és nézték, ahogyan eszik, amit eszik, és figyelték minden egyes nyelését, minden harapását, és szemükben látni lehetett a rajongást, amellyel rátekintettek. Néha ellökték a helyéről, és az étel fölé hajoltak, hiszen tökéletes perspektívát kaphattak így az étkezéséről. De a kislány ezt élvezte, hiszen sokan kedvelték azt, amit csinál, akkor is, ha az egy olyan közönséges és unalmas tevékenység volt, mint az evés. Bár ahogy egyre többen akarták látni, gyakran azelőtt félrelökték, hogy bele tudott volna harapni ebédjébe. Egyre kevesebb falat jutott hozzá, de a kislány ezt is élvezte. Örült, hogy rajongóitól már egyből elismerést kapott. Egyre többet fogyott, és így már nem is kellett irreálisan kicsavarodottan pózolni a tükör előtt, anélkül is vékonynak látszott. És már sosem kellett felraknia semmit az instagramra, hiszen virtuális népszerűsége kiterjedt a való világra. Bármerre is ment a kislány, több ezren követték, és némán dobálták felé kedveléseiket. És mire a kislány észbe kaphatott volna, már minden nap hallotta a pittyegést a fejében, ami már már fülsiketítő volt, és fulladozott az immár valóságos kedvelésektől, és az elismerés előbb még pihe-puha palástja már mindenhol szúrt, égetett, és fojtogatta a kislányt. Bármerre ment több ezren követték, de a kislány már nem örült, hogy nem lóg ki a korabeli lányok közül. És már nem örült a hazugságnak. Élete minden perce menekülés volt a saját hazugsága által kreált hírneve elől, de a tömeg sehol sem hagyta magára. Sebesen rohant haza, a tömeg már a házuk előtt óriásira duzzadt, de sikerült átverekednie magát rajta, lábakra taposott, belekönyökölt pár bordába, de csak egy cél lebegett a szeme előtt. Végre egyedül lenni, és kicsit újra a régi lenni. Beleroppant a hazugságaiba. Berontott a szobájába, és a tükörben látta, hogy sminke elfolyt, ruhái szakadtak. Sírni kezdett, könnyei teljesen leáztatták a régóta takaró maszkot. Meg akarta mutatni a tömegnek, hogy ki is volt ő valójában, mielőtt teljesen feladta önmagát ismeretlen lájkolók semmit sem érő elismeréséért. Kinyitotta szekrényét, és régi rajzait kereste, hogy megmutathassa rajongóinak az igazi értéket, és ne azért szeressék, amiért drága telefonja van, nem azért, mert drágának tűnő holmijai, nem azért, mert arca frissen púderezett a több rétegnyi alapozó felett, és nem a kihívó képekért. De nem találta már őket. Szülei az összes műalkotását kidobták egy kivételével. A kép őt ábrázolta egy hatalmas tömeg előtt. A kislány fogta a rajzot, és kiment a házból egyenesen a sokaság elé, felmutatta, és könyörgött, hogy nézzék, és lássák meg benne az értéket. De az arcokon csak a megrökönyödés látszott, mert a kislányon nem volt smink, drágának tűnő ruhái szakadtak voltak, és rajzát senki sem értette. A kislány tehetetlenül állt ott, könnyei patakként csordultak le pattanásos arcán, miközben a tömegből egy hang kikiáltott: „HAZUG!” És mindenki skandálni kezdte. És már nem hallatszott semmilyen pittyegés, csak az egy emberként felhangzó morajlás, amely ezt az egy szót mantrázta hangosan. „Hazug, hazug, hazug.” Az arcok összemosódtak a kislány előtt, és már nem lehetett látni a tekintetekben a rajongást, csak izző gyűlöletet. „Hazug, hazug, hazug.” A tömeg egy nagy arccá olvadt össze, amelyben a kislány felismerte önmagát, aki így szólt hozzá: -Nem örülsz, hogy ilyen sokan követnek? Hát nem pont erre vágytál? Szabó Dorottya Üdv mindenkinek! A nevem Facebook. Eredetileg a „szülőm” Mark Zuckenberg, de elődeimnek mégis MyVipet és Iwiw-et szokták mondani. Én ugyanis egy szociális hálózat vagyok. Az életem arról szól, hogy az emberek életét megkönnyítsem. Azért találtak ki, hogy az emberek az internet és az én segítségemmel tudjanak kommunikálni egymással, akkor is, ha nincsenek közel egymáshoz. Távol élő rokonokat, barátokat, családokat hoztam közelebb, és tettem lehetővé nekik, hogy ne idegenedjenek el annyira. Lehetőség voltam nekik. És ki is használták. Sokan. Aztán egyre többen. Mindenki üzenetet váltott rajtam keresztül, éreztem, hogy segítek az embereknek, hogy hasznos vagyok számukra. Nem kellett költeniük, ha beszélgetni akartak. Mivel egyre népszerűbb lettem, bővítették a feladatkörömet. Nem csak írásos üzeneteket válhattak rajtam keresztül, már fel is hívhatták a másikat. Sőt, láthatták is egymást, mert videó kamerám is van ám. Kezdett eltörpülni mellettem minden közösségi oldal. Kis időre volt, aki eltévedt, de akkor is én vagyok a közösségi oldalak királynője. Mindent tudok mindenkiről: ki mikor született, milyen zenét hallgat, milyen filmet néz, miket szeret és mi az, ami nem igazán érdekli. Információk rengetegét tárolom és oszthatom meg másokkal. Az emberek, ha állásinterjúra mennek, tuti, hogy utána meglátogatnak engem, és rákeresnek a munkára vállalkozóra. Én pedig –ha nem vagy okos-, készségesen megmutatok mindent. Életekről döntök, nagy hatalom került a kezembe. Azt szokták mondani: Ha nem vagy fent Facebookon, nem is létezel. Ergo, aki nem ismer engem, az jelentéktelen. Többé nem én függtem az emberektől, hanem ők tőlem. Híressé és hírhedté tudom tenni az embereket. Vagyis igazából ők teszik magukkal, de csakis az én segítségemmel. Függővé tettem az embereket. A napuk nagy részét ugyanis velem töltik. Hiszen mindig én szolgálok friss hírekkel. Miattam az emberek hanyagolják az újságokat, ugyanis én is meg tudom nekik adni az újdonságokat, sőt többet is. Rajtam keresztül jutnak el blogokra, weblapokra, még eseményekre is. Mindenki tőlem tud meg mindent, én vagyok az irányító központ. Ha nem olvasnak, nem üzengetnek, akkor is rám támaszkodnak, mert szórakozási lehetőségeket is nyújtok: rengeteg játékkal tudok szolgálni. A célom, hogy minél több ember szeressen és használjon. És ez meg is történik. Pedig az emberek nap, mint nap lenyomoznak másokat a segítségemmel. Hisz az emberek annyira bíznak bennem, hogy mindent megosztanak velem: mikor hova mennek, mit csinálnak épp, mit esznek, hol vannak, kivel vannak. Mindent tudok. És általam mindenki más is.
Manapság azt vallják a legszarabb érzésnek, ha „látta, de nem ír vissza. Nem is érdeklem!” Az emberek azt lesik, ki mikor elérhető. Ha nem vagy velem, lemaradsz mindenről, ezt mindenki beláthatja. Napról napra egyre híresebb vagyok, egyre többen szeretnek, és próbálok mindent megadni az embereknek, amire szükségük van. Ugyanakkor ez hatalmas teher, és kezdek alatta összeroppanni. Azt látom, hogy az emberek gyűlölködnek, és bár azért lettem létrehozva, hogy az emberek ne idegenjenek el egymástól, most én idézem ezt elő. Nincs egy olyan hely, ahol ha körülnézel, az emberek nem a mobiljukat nyomkodják.„Hisz kit érdekel, hogy nem tudom meglátogatni, majd írok neki Face-n. „ Ki tudja megmondani az összes „barátja” születésnapi dátumát, ha én nem mondom meg nekik? Ki keresné a másikat, ha én nem lennék? Figyelnének egymásra az emberek, ha nem lennék mindig képben? Letennék egy percre a mobilt, hogy észrevegyék, hogy a napi boldogságposztok mindegyike kamu? Én nem akarok hozzájárulni más emberek megalázásához, féltékennyé tételéhez. Én közelebb akarom hozni az embereket, nem elidegeníteni egymástól őket. Az a baj, hogy már nem használnak, hanem kihasználnak az emberek. A saját önző céljaikra. Szóval szerinted én vagyok a hibás, vagy Te, amikor azt mondják, másra sem vagy képes, csak a mobilodat nyomkodni? |
Archívum
March 2024
|