Kint ülünk, alattunk a selymes fű, mit az éjjeli, lágy szellő simogat – nem tudom, hány óra lehet, vagy miért nem mentünk már vissza a házba, mert érzem, hogy mindketten vacogunk. Ujjaimmal igyekszem kitapintani, hogy tőlem merre helyezkedik a fiú és pontosan előttem találom a tenyerét. Egy halvány mosolyt eresztek meg; valamiért kedvesebb gesztusnak gondolom, hogy szemben ül velem, nem pedig az oldalamon. Még nem tudom, mit mondok neki, keresem a szavakat, de az idegen illatok, a már egyre fagyosabb szél mintha elfújná az összes létező szót az én fejemből, így csak halkan ülünk és várjuk, hogy a másik megtörje ezt a csendet. Én nem bánom annyira, hogy az esti hangok felerősödnek körülöttünk, a tücsök hangos ciripelése, a szél süvítő hangja és az Ő hangos lélegzetvétele – már úgy ismertem meg, hogy megfázott a szép, őszi napon. – Szeretnék űrhajós lenni – bököm ki végül. Beszélgető (vagy éppen nem beszélgető) partnerem most felkacag – pedig nem mondtam semmi vicceset, én a szín tiszta igazat mondtam. – Hé, ne nevess, ez nem vicc! Minek is szólaltam meg – duzzogok keresztbe tett karral, de igazából nem is bánt a csilingelő, kedves kacaj, ami Tőle jön – sőt, egyenesen aranyosnak találom. – De… – Tudom – vágok a szavába kissé élesebben, mint terveztem. – És reménykedni nem lehet? Képzeld, múltkor a TV-ben ment egy film, hogy egy férfi a Marson ragadt és azt hiszem, most ő a példaképem. Még anyut meg kéne kérdeznem, hogy ki ő, de utánajártam, és van könyv is belőle. Akkor hangoskönyvet is találhatok, ugye? – Hanna, biztos fogsz kapni valahol. Ha akarod, reggel lemehetünk az egyik könyvesboltba és ha nincs, akkor még esetleg rendelhetünk is – ajánlja fel kedvesen, amit igazán értékelek, hiszen még nem igazodok ki annyira a városon, a segítség jól jön. Boldogan bólogatok, de fogalmam sincs, hogy a sötétben észre vette-e. – Amúgy, most világítasz valamivel, Dani? – pislogok, s a füvet tépkedem magam mellett. Dani egy kicsit közelebb jön, érzem a testéből áradó meleget és nemmel felel. – Miért? Így nem látsz. – Te sem – vágja rá azonnal. – Te ezt tíz éve viseled. Ez a pár óra nekem nem fog megártani. Elmosolyodok a válaszán, Szekeres Dániel sok olyat mondott nekem eddig, ami megmelengette a szívemet. – Szóval, asztronauta szeretnél lenni? – kérdezi, s meg merek rá esküdni, hogy vigyorog. Szívesen megnézném, milyen a mosolya, de ahogy elképzelem a nevetéséhez, egész kellemes. Persze, tudom, hogy attól még nem olyan a mosolya, viszont így sokkal könnyebben beszélgetek vele. – Igen, méghozzá én szeretnék az első nő lenni a Marson. Figyelj – gesztikulálok. Felemelem a kezemet, ökölbe szorítom – ezzel jelzem, hogy az bizony a Mars. – Én ide el fogok jutni. Bármi áron. Ez az én álmom – kulcsolom össze a kezemet a Marsommal. Az univerzum és az űr után talán óvodában kezdtem el érdeklődni: amikor a csillagokat néztem, s elképzeltem, ahogy rajtuk ugrálok, kis sisakkal a fejemen, meg a plüssömet magam után húzva. Az űr hatalmas, én pedig az összes szegletét be akartam járni, az én űrhajómmal, ami természetesen bálna alakú. – És ha szeretnél, jöhetsz velem. Te leszel a pilóta, én pedig majd felfedezem a világot – terülök el a pázsiton, mi lágyan simítja a karomat, amire miért is húztam volna legalább egy pulcsit? – Oké, Hanna, én benne vagyok – mondja komolyan, pár pillanat múlva pedig már mellettem fekszik; remélem, nem az arcomat nézi, mert azt nem szeretem, ha a beleegyezésem nélkül bámulják. Az az igazság, hogy nem emlékszem teljesen, hogy nézek ki, de anya szerint nagyon szép vagyok – de hát az anyukák ilyenek, az ő lányuk a legszebb. – Mi lesz az űrhajó neve? – kérdezi teljesen normálisan, s én felderülök. Dani az első olyan ember, aki nem nevet ki a „gyerekes” és „elérhetetlen” célom miatt, Ő azonnal a tervezésbe száll be. Az arcomra teszem a hideg kezem, bár nem is tűnik annyira fagyosnak így, hogy már az űrhajón vagyunk. –Dani és Hanna – közlöm vele. – A hajó rólunk lesz elnevezve, ez egyértelmű. Bálna alakú lesz, mert így az első bálna az űrben ő lesz és belülről olyan lesz, mintha a tengerben lennénk. – Tudod, hogy néz ki egy bálna? – Igen. Bálna alakú. – De, láttál már bálnát? – Hát… – gondolkozok – még nem igazán. Vagyis, anyáék elmagyarázták, hogy néz ki; de miért ne lehetne bálna alakú? Baj az, ha nem tudom, hogy néz ki a kedvenc állatom? – tárom szét a kezemet. – Dehogy – mondja gyorsan Dani. – El tudod mondani, hogy képzeled el? Én pedig elmondom neki. Anya szerint nagy uszonyuk van – oviban volt halam, arra emlékszem, hogy egy uszony milyen. Aztán, a delfinnél kicsit ducibb, és nagyobb, és olyan orra sincs. Anya azt mondta, hogy szürke, de szerintem sokkal szebb a színe, kicsit olyan, mint az esti ég. Legalábbis a miénk olyan lesz. – A te bálnád aranyos. Viszont a bálnák amúgy nagyok és félelmetesek; habár még nem találkoztam egyel sem. De ha szeretnéd, elmehetünk az Akváriumba, ott sok a hal, esetleg egy bálna szoborral is összefutunk. Ott vannak hangosfelolvasók, rengeteg érdekes dolgot fogunk megtudni! – bíztat, engem pedig meggyőzött. Hiába nem láthatom a sok, színes halat, érdekességeket nagyon szeretek megtudni; a képzeletemnek meg csak én szabok határt. Ha mi elmegyünk Danival egy akváriumban, biztos, más élményekkel fogunk hazatérni. Ő ilyen, meg olyan halakat fog látni, én pedig sokkal jobbakat fogok elképzelni. – A mi űrhajónk nem lesz az. Nem lesz félelmetes, mert mi építjük. – Ó, mi fogjuk építeni? – nevet fel Dani. – Mi az hogy! Szerinted én rábízom bárkikre a bálnánkat? – keresem a homlokát, hogy megpöcköljem, de Dani előnyben van, elkapja a kezemet és visszateszi mellém, viszont az Ő tenyere is az én kézfejemen marad. Szólnék neki, hogy itt hagyta a kezét, de az az igazság, hogy neki valahogy még mindig meleg a keze és az estében egész jól esik ez a kellemes melegség. Így maradunk, szótlanul, s talán mindketten a bálnán gondolkozunk. Én már megterveztem az évek alatt, de ketten leszünk, mindenki ötlete benne kell, hogy legyen, így muszáj megkérdeznem, hogy Dani hogy képzeli el az űrhajót. – Dani, a te űrhajód is olyan, mint az enyém? – Nem, az enyém kicsit kevésbé csicsás. – Nem is csicsás az úrhajónk! – Kevesebb felesleges dolog kell rá. Például, minek terasz az uszonyára? Az olyan fura, meg az űrben mit csinálsz egy teraszon, elszállsz? – érvel az ő döntése mellett. – És akkor szerinted, hogyan ugrunk a csillagokra, nagyokos? – háborodok fel a feltételezésen, hogy a terasz felesleges. – Majd…gyorsan kiszaladunk. Így beszéltük meg, hogy milyen lesz az űrhajónk, holott mindketten tudtuk, ez csak egy álom. De akkor és ott jó volt elhinni, hogy ilyen létezik – a bálna-űrhajó, az, hogy én Szekeres Dániellel a csillagokon fogok ugrálni és még a kis veszekedés is a teraszról is tetszett. Úgy éreztem, hogy éppen nem a valóságban vagyunk, ahol minden fekete, S ahol nem látok.. Hangya Réka
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|