Kérlek, nézz körül! Mit látsz? Igaz, hogy nem a nyári zöldet, amit a napsugarak még ragyogóbbá tesznek. Nem fényárt, nem a gyönyörű naplementét a vízparton. Nem…de nézd meg jól, és meglátod a szépséget: a fákon a leveleket, ahogy szép lassan más színbe öltöznek. Az eget, ami hamarabb válik sötétté, de előtte szürkés, barnás színt hoz magával. Nézd meg a szín kavalkádot, amit magammal hozok. Lehet, hogy nem olyan gyönyörűek, mint Nyáré, de akkor is jellegzetesek. Jellemeznek Minket. Azt mondják, egy családban sosem jó, ha vetekedünk egymással, ha hasonlítgatjuk magunkat a másikhoz. Csakhogy nálunk ez már így megy, mióta megszülettünk. Mindegyikünknek más jelentése van. Anyukám, azaz Ősz, az elmúlás jelképévé vált. Nagynéném, Nyár, pedig az örömteli pillanatoké, a bulié, és a jelené. Őket lehet nem zavarja ez, de én Júniust és Júliust annyira nem kedvelem emiatt. Mert ők a vidámak, a ragyogóak, az örömteliek. Én pedig lelombozó vagyok, bús és komor. Mert az elmúlásban valamiért mindenki csak a Nyár temetését, a szabadság végét és az emlékek elásását látja. Az idő elmúltát, Tél közeledtét látják Bennem. Ez nem tetszik nekem! Én nem akarom, hogy ha az emberek rám gondolnak, ez jusson eszükbe. Igen, az elmúlás jelképe vagyok én is, de ez nem feltétlenül rosszat jelent. Ugyanis ha valami véget ér, valami más kezdetét veszi. Miért siratjuk azt, ami elmúlt? Miért nem gondolunk inkább úgy rá, mint egy új fejezetre egy könyvben? Egy tiszta lapra, amivel indíthatunk? Én ezt szeretném jelenteni! Nem valaminek a végét, hanem valami kezdetét! Nem akarok árnyékként élni. Igaz, hogy átvezető vagyok Tél és Nyár között, ugyanis Ősz gyereke vagyok. De nem akarok lelombozó és komor lenni! Én új esély akarok lenni! Szeretném, ha meglátnátok a színeimet és az értékeimet. Mit szóltok, tudtok rám így gondolni?
0 Comments
Talán mindenki ismeri Mahatma Gandhi nevét. Gandhi az erőszakmentesség híve volt, amivel kivívta India függetlenségét. 2007-ben születésnapját, azaz október 2-át az ENSZ az erőszakmentesség világnapjává nyilvánította. Ennek tiszteletére összegyűjtöttünk 20 elgondolkodtató, gyönyörű idézetet tőle.
1. Boldogság az, ha amit gondolsz, amit mondasz, és amit teszel, összhangban vannak egymással. 2. A tett, s nem a tett következménye számít. Mindig helyesen kell cselekedned. Talán nem tőled függ, s talán nem is a te idődben lesz a tettnek következménye, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell helyesen cselekedned. Sosem tudhatod, hogy a tetteidnek mi lesz az eredménye. De ha nem teszel semmit, nem lesz eredmény sem. 3. Használd az igazságot az üllődnek, az erőszakmentességet a kalapácsodnak, és utasíts el mindent, ami nem állja ki az igazság üllőjének, és az erőszakmentesség kalapácsának próbáját. 4. Ellenzem az erőszakot, mert ha úgy tűnik is, hogy hasznos, a haszon csak átmeneti, de a szörnyűség, amit okoz, maradandó. 5. Nem tudom, hogy egyszer az emberiség tudatosan követni fogja-e a szeretet törvényét. De ez nem kell, hogy zavarjon. A törvény működni fog, ahogy a gravitáció is működik, akár elfogadjuk, akár nem. Az, aki felfedezte a szeretet törvényét sokkalta nagyobb tudós volt, mint korunk tudósai. Egyelőre a kutatásaink nem olyan fejlettek, ezért nem lehetséges mindenki számára ennek a megértése. 6. Az emberi hang sosem ér olyan messzire, mint a lelkiismeret. 7. Egy anya elvitte Mahatma Gandhihoz a kisfiát. Így könyörgött: – Kérlek Mahatma, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot. Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta: – Két hét múlva hozd vissza a fiadat. – A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni. Két héttel később az asszony visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta: – Ne egyél cukrot! Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő: – Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt. Gandhi azt válaszolta: – Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot. /Dan Millman ‒ A békés harcos útja/ 8. Hitünknek valljuk, hogy a megtorlás a lét törvénye. Holott létünk törvénye: önmagunk legyőzése. 9. Élj úgy, mintha ma lenne az utolsó napod. Tanulj úgy, mintha örökké élnél. 10. Jó, ha az embert emlékeztetik rá, hogy a legerősebb is elgyöngülhet, és a legbölcsebb is tévedhet. 11. Kétféle hatalom létezik. Az egyik a büntetéstől való félelemmel éri el a célját, a másik szeretetteljes cselekedetekkel. Az szereteten alapuló hatalom százszorta hatékonyabb és maradandóbb, mint az, amelyik a büntetéstől való félelemből ered. 12. Az erőszak nélküliség a tökély egyik állapota. Jelenti a célt, amely felé az emberiség természettől fogva, ha talán öntudatlanul is, halad. 13. Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd. 14. Ahol szeretetre méltó egyéniségedet nem eresztik be, ott hassál jó példáddal. 15. Mi magunk legyünk az a változás, amelyet látni szeretnénk a világban. 16. A különbség a között, amit megteszünk és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot. 17. Gandhi egy ízben épp felszállt a vonatra, amikor az egyik cipője lecsúszott, és a vágányra esett. Nem tudta felszedni, mert a szerelvény közben elindult. Útitársai elképedésére, nyugodtan levette a másikat is, és a párja mellé hajította. Az egyik kísérője megkérdezte, miért tette ezt. – Az a szegény ember, aki majd megtalálja – mosolygott Gandhi – , így használható lábbelihez jut. /ismeretlen szerző/ 18. Mindaddig, míg nem érzünk rokonszenvet és szeretetet minden élőlénytársunk iránt, nem mondhatjuk, hogy megértettük az erkölcs törvényét. 19. Az erő nem testi képességből fakad. Forrása a rendíthetetlen akarat. 20. Csak akkor beszélj, ha a csendnél értelmesebbet tudsz mondani. források: https://www.citatum.hu/szerzo/Mahatma_Gandhi http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n=kohlinka&pid=40826&blog_cim=Id%E9zetek%20a%20b%E9k%E9r%F5l https://idezet.wordpress.com/category/mahatma-gandhi/ Fújt a szél. Éppen a buszpályaudvaron üldögélve merengtem a közeledő viharfelhőket nézve, mikor először megláttam őt. Nem tűnt nálam sokkal idősebbnek, talán egy-két évvel. Onanntól kezdve mindennap láttam őt. Véget ért a nyár, s anélkül, hogy észrevettem volna, mindennapjaim részévé vált. Hosszú, laza csigákban leomló haja a tűz árnyalataiban játszott, mintha egy nyári emléket rejtett volna, amikor még a Balaton parton rohangáltunk, vagy az erdő szélén sátoroztunk. De ki tudja, az is lehet, hogy már a sárguló és vörös köpenybe bújó levelek színvilágát akarta magáévá tenni. A szemei barnák voltak, és mindig egy gitárral a hátán császkált.
Művészlélek volt, ez messziről lerítt róla. A stílusa és a gitár is erre utalt, s akiket róla kérdeztem, azok is mind így meséltek róla. Bár a mai világban nem egy népszerű dolog és elég furcsán is néztek rám... Egyik nap mellé léptem, amíg a buszra vártunk és megszólítottam. Sokan mondták, hogy ne tegyem. Hogy ő Emi, és Emi bizony nem az a fajta művész, aki szívesen társalog. Nem volt antiszociális, csupán visszahúzódó. A gitár pedig megtévesztő volt; akárkit kérdeztem, még egyikük sem hallotta játszani. Nem tehetségtelen volt - legalábbis én így gondoltam... Hisz ha nem értene hozzá, nem cipelte volna minden nap. Csak félénk, és állítólag inkább magának játszott, mint másoknak. Újra felvéve a történet fonalát, nem féltem az elutasítástól, miután hallottam Emiről - hideget és meleget egyaránt - nem ítélkeztem, ugyanakkor felkészültem. Meglepetésemre könnyed beszélgetésbe elegyedtünk, egészen addig, amíg jómagam le nem szálltam a buszról. Emi nem volt furcsa. Vagyis, művész volt, hogy ne lett volna az. De az emberekben ez a szép. Hogy különbözőek, nincs két egyforma ember. Ahogy egyre többet beszélgettünk, megtudtunk dolgokat egymásról. Nem volt egyszerű élete. Kiskorában elvesztette a szüleit és nevelőkhöz került, ahol még tizenegy másik gyerek élt rajta kívül. Elmesélte, hogy mindenki Eminek hívja, de amúgy Szeptember. És meghallgattam, amíg kisírta magát a vállamon. Nem érezte magát fontosnak. Örültek neki, ha épségben hazaért, de senki sem várta kifejezetten. És mivel a nyár elmúltát jelezte, mások sem várták soha. Nyomott hangulata volt, és sok negatív érzés kavargott benne, amikkel egyre nehezebben tudott akármit is kezdeni. Ezért kezdett el zenélni és verseket írni. Hogy elrejthesse magát a világ elől, miközben feltárta a lelkét. Pedig csodálatos és aranyos... Csak mindenhez és mindenkihez negatívan állunk hozzá. A pozitívabb gondolkodás segít megtalálni a jót a rosszban. Mert a csillagok is a legmagyobb sötétségben ragyognak a legszebben. Ez Szeptember - azaz Emi - története. A mindenki által jól ismert piros lufi köszön vissza ránk a Stephen King zseniális könyve alapján készült horrorfilm, az AZ plakátjáról, de még a mozi épülete mellett lebegve, sőt még a nézőtéren is találkozhatunk vele. De vajon, hogy lehet egy látszólag teljesen hagyományos bohócos horrorban annyi mögöttes tartalom, és tabunak számító társadalmi probléma megjelenítve? Én magam is meglepődtem, de ez a film egy sokkal rétegeltebb, és komolyabb filmalkotás, mint azt egy gyerekeket evő bohócot felvonultató filmtől vártam volna. AZ a gyerekek félelméből táplálkozik, így megismerhetjük a főbb karaktereink gyengeségeit, és történetét, amiből kiderül, hogy milyen múltbéli sebeket hordoznak magukkal, és minek vannak kitéve a mindennapokban. Az egyik komoly társadalmi probléma, amellyel a film foglalkozik az az iskolás gyerekek nagy részét érintő bullying. Iskolai bántalmazásnak, más néven bullyingnek vagy mobbingnak nevezzük azt, ha valaki hosszabb időn át ismétlődően szándékosan bánt valakit/valakiket. Fontos jellemzője továbbá, hogy az áldozatok és az elkövetők között kiegyenlítetlenek az erőviszonyok. Tehát általában az idősebb a fiatalabbat, az erősebb a gyengébbet vagy az egészséges a fogyatékost bántalmazza. forrás: gyermekpszichologus.blog.hu Főhőseink az iskolai (és iskolán kívül is folytatódó) lelki és fizikai bántalmazás áldozatai. Minden nap ki vannak téve felsőbb éves iskolatársaik általi ok nélküli terrorizálásnak, szóbeli sértéseknek, és gonosz csínyeknek, amelyek gyakran fizikai erőszakba is torkollanak. A bántalmazás az „egyszerű” lökdösődéstől és beszólogatástól a suliudvaron egészen az életet veszélyeztető késelésig terjed. Az elkövetők azonban otthon ugyanúgy terrornak vannak kitéve, és lelki frusztráltságukat a kisebbek bántásán keresztül vezetik le, akik így épp olyan sérültté válnak, mint amilyenek ők maguk is. A fiatalabb diákok egyedül nem képesek megvédeni magukat, és fellépni a bántalmazókkal szemben, szüleik/tanáraik pedig nem tudnak az iskolában történő (és a nyáriszünetben is folytatódó) terrorról. Itt láthatjuk meg, milyen fontos a jó kapcsolat és a bizalom a szülő és a gyereke között, valamint a tanár és a diákok között, ami jelen esetben nem volt meg, hiszen a gyerekek senkitől sem kértek segítséget, csak magukra, és a szintén bántalmazást elszenvedő barátaikra számíthattak. A történet tovább menetelével kiderül számunkra, hogy az otthoni segítségkérés többek esetében azért sem volt lehetséges, hiszen a szülő maga is veszélyt jelentett a gyerekre. A film megmutatja a családon belüli erőszak, pontosabban gyermekbántalmazás szörnyű mivoltát, amely szintén több embert érint a világon, mint mi azt gondolnánk. Az amerikai CDC intézet szerint a családon belüli erőszakos esetek kb. 32 millió olyan amerikai állampolgárt érintenek évente, akik egészségügyi problémákat is elszenvednek az erőszak következményeképpen. Ez az amerikai lakosság 10%-a. forrás: hu.wikipedia.org Ilyen helyzetben van női főszereplőnk, Beverly is, aki (ismeretlen okok miatt) csak édesapjával él együtt, és akit a férfi feltehetőleg rendeszeresen szexuálisan molesztál. A film kezdetben csak sejteti a szexuális bántalmazás mivoltát, majd a film vége felé az egyik jelenetben ténylegesen tanúi is lehetünk a fiatal lány ellen elkövetett nemi erőszak megkísérlésének. Beverlynek azonban sikerül megmenekülnie bántalmazó apja elől, mivel önvédelemből leüti a férfit, amibe bele is hal. Így lesz a bántalmazott lányból apagyilkos. Van jogunk elítélni, amiért ezt tette a feltehetőleg egy életen át tartó lelki és testi erőszak után? Ezt mindenki ítélje meg maga, azonban az biztos, hogy a lány olyan komoly lelki sérüléseket szenvedett, amelyek az egész további életén át kísérteni fogják. Ezek a „démonok” pedig – a bohóccal ellentétben – nem legyőzhetők. A családon belüli testi erőszak mellett találkozhatunk a lelki terror példájával is. Eddie esetében az édesanyja beteges ragaszkodása a mintapélda, hiszen az anya annyira magának akarja a gyerekét, hogy eltiltja a barátaitól, valamint később kiderül, hogy mentális betegsége a fia elleni tettlegességig is fajul. Hamis gyógyszerekkel traktálja a gyerekét, és kreált betegségeket hitet el vele, hogy ápolhassa, és az anyjától való állandó függést biztosítsa. A gyerekek „lelki démonjait” használja ki Pennywise, a gonosz bohóc, aki gyengeségeikből és félelmeikből táplálkozik. Azonban amikortól felismered a démont, és nem félsz tőle többé, attól fogva elveszíti hatalmást feletted. Ez mind Pennywise, mind a magunkban hordozott sebek esetében is így van. Fel kell ismernünk, és tudatosítani magunkban a problémákat, gyengeségeinket, mert csak úgy győzhetjük le őket, ha nem hagyjuk, hogy eluralkodjanak rajtunk, és azok határozzanak meg minket. Azonban nem kell segítség nélkül szembeszállni velük. A filmben a gyerekek együttes erővel képesek voltak szembeszállni a bohóccal, és egy időre elüldözték, de nem tudni, hogy visszatér-e még. A film számos olyan problémát dolgoz fel, amelynek a horrorbohóc tökéletes metaforája lehet. A például bullying vagy a családon belüli erőszak okozta sebek – úgy mint Pennywise – sosem tűnnek el örökre. De ha nem kérünk segítséget, egyedül nem tudunk kitörni a bántalmazott szerepéből, és nem tudjuk a további életünket úgy leélni, hogy ne a múltbéli sebeink és így félelmeink határozzanak meg minket. Nekem ezek a gondolatok jutottak eszembe két jumpscare között, és azt javaslom, ha valaki vevő az elgondolkodtató filmekre – meg még esetleg a horror műfaját sem veti meg – akkor annak remek időtöltést fog okozni, a mély gondolatok, és az ijesztés mellett egyébként rengeteg humort is felsorakoztató film. Szabó Dorottya Kisgyermekként mindenki azt gondolta, gondolja: ha felnő akkor valami nagyon titokzatos változáson esik át, aminek következtében teljesen megváltozik. Mikor is leszünk felnőttek? Mikor növünk fel igazán? Számomra nem azt jelenti a felnőtté válás, hogy elérjünk egy adott kort, hanem, hogy lelkileg elég érettek vagyunk-e. A tetteink következményét vállaljuk. Döntéseket hozunk, amikkel a jövőnket építjük fel, cselekedünk, ha szükség van rá. Gyerekként a szüleink a példaképeink, hiszen ők mutatják meg azt, hogy hogyan is álljunk a dolgokhoz, ők adnak példát a jövőnkhöz. Ők hordozzák a felelősség terhét ezekben az éveinkben, amíg mi nem állunk a saját lábunkra és nem indulunk el az utainkon. Nem tudom pontosan, hogy mikor megy végbe a felnőtté válás, de szerintem senki sem. Nincsenek egyforma emberek, nincs olyan, hogy egy adott korhoz köthetnénk a „változást”, az érettség titkát. Felelősség: olyan elgondolkoztató és nagy terhet hordozó szó, ami mégis elengedhetetlen a jövőnkhöz, ami meghatároz bennünket. De ki szeretne ennyi nehézséget magára vállalni? Miért tennénk, ha tudjuk, hogy sokkal könnyebb dolgunk van most, mint a következő éveinkben? Mert ez egy megtiszteltetés és önbizalom növelés, amire nekünk szükségünk van. Szükségünk van a támogatásokra, megerősítésekre, biztatásokra és szeretetre. Nem kell rettegnünk ezektől a terhektől, el kell engednünk majd a gyermek énünket. Nem mások fognak dönteni helyettünk a saját életünkről, hanem mi, tanulunk a hibáinkból és önállóbbak leszünk napról-napra, évről-évre. Sok ajtó megnyílik előttünk az évek során, amik érdekes, titokzatos, akár félelmetes, néha fájdalmas dolgokat rejthetnek maguk mögött. Amit gyermekként nem értettünk és nem tudtunk birtokolni, majd más szemszögből fog elénk állni. Érettebb gondolkozásunk, a sikereink és a céljaink elérésében meghatározó szerepet fog játszani, és az összegyűjtött tapasztalatok sok minden alapját fogják szolgálni. Habár nagy dolgai vannak egy felnőtt embernek, mégis megéri vállalni ennek súlyát és következményeit, hiszen ezzel lehetünk sikeresek, önállóak és egy kicsivel szabadabbak. Soós Veronika (egy igaz történetet mesélek el most nektek, de a személyek kilétének megőrzése érdekében álneveket használok)
A „szerelmi bánat” hozott minket közelebb egymáshoz. Gáborral barátok voltunk, de főleg csak társaságban találkoztunk. Nekem tetszett a legjobb barátja,Matyi, neki pedig az én egyik legjobb barátnőm, Ági. Ők pedig egymásnak. Elég szívás, hülye helyzet volt. Főleg, hogy Gábor randizgatott Ágival. De elcseszte. Én pedig kicsit összetörtem, amikor Matyiról ábrándoztam, és megcsörrent a telefonom. - Randizunk. – közölte velem Ági. Arra gondoltam, hogy Gábor rendbe hozta a dolgaikat. Aztán jött az arculcsapás. - Matyival lesz randim. – amint kimondta a nevét, lefagyott a mosoly az arcomról. Áginak fel sem tűnt, hogy csendben hallgatom végig az áradozását, sőt a hívás közben elkezdtem könnyezni. Miért történik az, hogy ha nekem tetszik valaki, ő emberszámba sem vesz? Ráadásul az egyik legjobb barátnőm tetszik neki. Perfekt. Valami hülye indokkal letettem. Sohasem mondtam el neki, se senki másnak, hogy Matyi tetszett nekem. És milyen hülyén éreztem magam, akárhányszor szóba került Ágival. Egyedül Gábor tudott róla. Én kipanaszkodtam magam neki, ő pedig nekem. Bár tél volt, de mindig a lakásunk mögötti hintákon ülve beszélgettünk. Egyre többet találkoztunk, elkezdtünk másról is beszélgetni. Szép lassan barátok lettünk. Kezdtük megszokni egymást. Gábor szókimondósága kompenzálta az én elhallgatásomat. A bunkó őszintesége az én burkolt, szépített célzásaimat. Még mindig nem tudtam elképzelni, hogy lehetek ilyen balszerencsés helyzetben. Életemben másodszorra, egyébként, de az másik történet. Kicsit amiatt is furcsán éreztem magam, mert Gábor és Ági között furcsa volt a légkör. Nem tudtam egyikük oldalára sem állni. Semleges voltam, de mégse. Én voltam az, aki mindkettejüket meghallgatta, aki mindent tudott, de sok mindent nem mondhatott el. Felemésztő volt. Ági pedig sokat beszélt Matyiról. Fájt és frusztráló volt, mert mindannyiszor rám jött a sírógörcs. De Gáborra támaszkodhattam. Egyre több programot csináltunk együtt. Kosaraztunk, önkénteskedtünk, beültünk valahova. A karácsonyt és a szilvesztert is végig beszélgettük szinte. A baráti társaságunkkal korizni is voltunk: Ági, Reni, Fanni, Matyi, Gábor és én. Nem tudok korizni, ezért a többiek segítettek, mentem kézen fogva mindenkivel, kivéve Matyit. Gábor utána ki volt akadva. Fájt neki együtt látni Matyit és Ágit, és bár nekem is, de közel sem annyira, mint Gábornak. Bevallotta nekem, hogy szerelmes Ágiba. Nem tudja kiverni a fejéből. Majdnem sírt. Próbáltam vigasztalni. Ahogy átöleltem, hallottam, hogy próbálja leküzdeni a gombócokat a torkában. Még sosem láttam sírni. Most is csak majdnem.. Telt az idő, én túl voltam Matyin. Ági és Matyi között végül nem lett semmi. Én próbáltam ismerkedni, és Gábor is ezt tette. Mindig csodáltam a merészségét. Egyszer egy kávézóban voltunk. A szomszéd asztalnál ült két lány, és az egyik megtetszett Gábornak. Mikor távozni készültünk, Gábor adott a pincérnek egy cetlit, hogy vigye oda a lányhoz. A cetlin a neve állt és ez a szöveg: Ha bejelölsz facebookon, meghívlak egy kávéra. Ki csinál ilyeneket? Sosem gondoltam volna, hogy az ilyesmi működik, de a lány bejelölte. Gáborban volt valami csábító. Alapból szőke hajú, kék szemű, de nem ez volt a fő oka. A kisugárzása nagyon magabiztos és meggyőző volt. Ezeket tudta is magáról, és ki is használta. Nagyon nagy szoknyapecér, ha mondhatok ilyet. Néhányat a praktikái közül láttam is. Ügyesen forgatta a kártyáit, nem félt a visszautasítástól, és jól bánt a szavakkal. Humoros volt. Mégsem gondoltam rá soha úgy. Talán dacból. Még jóval előbb, amikor csak ismerkedtünk, Renivel, Ágival és velem egyszerre találkozott, így bandáztunk. Akkor egyszer megjegyezte nekem, hogy valamelyikünk belé fog szeretni. Engem felháborított ez a kijelentése. Hogy lehet valakinek akkora arca, hogy kijelentsen ilyet? De igaza lett. Reninek tetszett először, aztán Ágival volt is valami, és sokkal később engem hálózott be. De még nem! Barátok voltunk. Nagyon sokáig. Nagyon sok mindent tudtam róla. Olyanokat, amik miatt eldöntöttem, hogy vele sose szabad semmi többnek kialakulnia velem. Nem mintha elhittem volna, hogy ő valaha gondolna rám úgy. Tudtam róla, hogy többször is megcsalta a barátnőjét, azt is, hogy nagyon sok lányt kiszemel magának, sok lánybarátja van, és csak olyanok, akik szépek, azaz bejönnek neki, és flörtöl, akkor is, ha barátnője van. Ezek az információk elegek voltak ahhoz, hogy ne akarjam őt párkapcsolatban. De barátnak jó volt, és szerettem is. Sokat lógtunk együtt, elfogadott, meghallgatott, és én is így tettem. Lassan túlléptünk a múlton. Állandó társaság voltunk egymás életében. Hétköznapokon és hétvégéken is találkoztunk. Hol pizzázni mentünk, hol kávézni. De ez később gondot okozott. Ezért felhívtam a lakásunkba. Ez egy kényes téma nálam, nehezen engedem be az embereket a privát szférámba. De őt beengedtem. A szobában jobbára az ágy az ülőalkalmatosság. Ezért sokszor inkább feküdtünk. És ekkor történt egy törés. Volt, hogy egymás mellett feküdtünk, beszélgettünk, volt, hogy összebújva. Nekem az már furcsa volt. Furcsa, de kellemes, és Gábor természetéből adódóan nála ez normálisnak tekinthető volt. Ezért nem gondoltam arra, hogy ő többet érezne. Én annál inkább. Nem tudom, hogyan történt. És esküszöm, hogy sohasem akartam volna, ha választhatok. De kezdtem beleszeretni. Magamat is becsaptam. Nem akartam, hogy ez legyen. Elhitettem magammal, hogy nincs így. Sokáig tagadtam magam előtt. De egyszer nálunk voltunk, szintén az ágyon. És elkezdtünk birkózni. Visszagondolva, kissé zavarba ejtő és illetlen volt. De megtörtént. Egyikünk sem beszélt erről soha, de én is kezdtem úgy gondolni, hogy ez nem megszokott viselkedés barátok között. Közben a barátaink is piszkáltak, hogy összejöhetnénk, úgyis annyit vagyunk együtt. Még Ági is ezt mondta. Bár senkinek sem tetszett igazán a dolog, tekintve, hogy Ágit átverte. Egyszer Fannival találkoztunk hármasban. Ő hozta fel, hogy jöjjünk össze. Először Gáborra néztem, kíváncsi voltam, mit reagál rá. De ő rázta a fejét, és hevesen tiltakozott. Rosszul esett, és elismertem, hogy lehetetlen, hogy valaha többek legyünk barátoknál. Ezért én is tiltakoztam. Azonban mikor a barátnőnk elment, és kettesben maradtunk, Gábor felhozta a témát. Végül rájött, hogy nekem tetszik. Azt mondta, tetszem neki, de még mindig Ágiba szerelmes. Rosszabb érzés volt, mintha hasba rúgott volna teljes erejéből. Nagyon rosszul éreztem magam, megalázva, kiszolgáltatottan. Még soha, egy srácnak sem mondtam el, hogy tetszik. Most már pontosan tudom, miért. De nem lepett meg a dolog. Tudtam, hogy szereti Ágit. De féltem, hogy elvesztem, mint barátot. Hiába beszéltük meg, hogy minden marad a régiben, nem maradt. Ez sosem működik. Próbáltunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De idegesebb voltam a közelében, feszült. Ennek ellenére ugyanolyan sokszor találkoztunk. De nekem ott voltak az elfojtott érzelmeim, a düh, a csalódás, önmagam hibáztatása, a kétségbeesés. Minden ott volt, és nem tudtam mit kezdeni vele. Ezért azt tettem, amit teszek, ha ilyet érzek: sírtam. Rengeteget. És erről senki sem tudott semmit. Egyedül bírkóztam meg vele. A barátaink nem vettek észre ebből semmit, és folytatták tovább a megjegyzéseiket, hogy jöjjünk össze. Rettenetesen fájdalmas volt, amikor ilyenkor Gábor szemébe néztem, és láttam benne az elutasítást. Ezért megpróbáltam nem úgy gondolni rá. De nem könnyítette meg a dolgomat. Ha nálunk volt, ugyanúgy összebújtunk az ágyon, gyakran találkoztunk, mert akart, és ilyenkor nem mondtam nemet. Pedig jobban jártam volna. Nyáron, egy nap apám meglátogatott minket (A szüleim elváltak, és apám másik városban él). Épp Gáborral voltam, mikor mondta, hogy menjünk el egy kocsmába. Én egyből nemet mondtam, mire közölte, hogy Gábor is jöhet. Gábor akart menni, így elráncigáltak. Apám leitatott bennünket. Kicsit hűvös volt, ezért Gábornak dőltem. Nem zavarta. Végig így voltunk egész este. Egy ideig részt vettünk a beszélgetésben. Apámnak tetszett Gábor. Kis időn belül mindenki kezdett becsípni. Gábor megfogta a kezem, én pedig átkulcsoltam az ujjaimmal az övéit. Ő sem volt józan és én sem. Semmi sem számított. Vesztenivalóm nem volt. És jó érzés volt. De nem álltunk meg ennyinél. Az arcát az enyémhez, a hátamhoz vagy a vállamhoz dörgölte, és megdicsérte az illatomat. Izgalmas és félelmetes volt. Egyszer pedig megnyalta a fülemet. Nem akartam, hogy vége legyen az estének. Tudom, hogy minden csak az alkohol miatt történt, de attól még megtörtént. Mégis másnap Gábor keresztülnézett rajtam. Valami fesztivál volt. Ott volt Ági, Reni, Fanni, Matyi és Gábor. Gábor jól elvolt Ágival, én pedig megint rosszul éreztem magam. Főleg a tegnapi után. Sírhatnékom volt. Gábor észre is vette. Nem tudom, ő hogy tudta azt tettetni, hogy nem történt semmi, de én nem tudtam. Félrehívott beszélgetni. Leültünk egy padra. Alig bírtam visszafogni a sírást. Megint vissza fog utasítani. Fogott egy botot, a homokba rajzolt vele egy vonalat. - Nézd. A vonal bal oldalán vannak azok, akikre csak barátként gondolok. A jobb oldalán a szerelem van. - Azaz Ági. – mondtam keserűen. - Igen. – lehelte maga elé. – Te pedig itt vagy. – mutatott a vonalra. - És ez mit jelent? – kérdeztem, mert nem értettem, hova akar kilyukadni. - Tetszel, de nem vagyok beléd szerelmes. Elmosódott vagy. – mondta, és a bottal szétkente a vonalat. Elmosódott. Egy ideig ismételgettem magamban a szót, és megértettem, hogy ide több olyan lány tartozik, akik tetszenek Gábornak, de sosem fogja őket szeretni. Szóval én ilyen vagyok…elmosódott vagyok. A legszarabb érzés a világon. Nyáron a legjobb idejönni. A lágy szellőben kellemesen ringat, de elég egy kis lökést adni neki, és mintha fent lennék az égben. Mintha elérhetném a Napot. Mintha elérhetném a lehetetlent. Megnyugtató érzés.
A többi évszakban is eljövök, néha még télen is. Tudom, hogy bolondnak tartanak miatta, furának találják, hogy egy tizenéves lány hintába üljön. Gyerekesnek. Pedig nem az. Tényleg nem az. Ha meglátják a sebeket -amiket úgy szerzek, hogy a hinta lánca kidörzsöli a bőrömet ,ha rövidgatyában vagyok-, megkérdezik, hogy szereztem. Én pedig hazudok. Azt azért mégsem mondhatom, hogy kidörzsöli a hinta! Ennek ellenére én mégis odajárok nap mint nap. De nem vagyok mazochista. A fizikai fájdalmakra ezer és ezer agyonreklámozott hülye kenőcs van, de a lelkiekre számomra csak ez. Mint a buddhista szerzeteseknek a meditáció, én is olyan "hibernált" állapotban vagyok, ha a hintába ülhetek, a világ megszűnik létezni: csak én vagyok a jó és rossz gondolataimmal. Itt ejtettem életem legtöbb könnyét és itt mosolyogtam a legtöbbször. Itt születtek a legjobb és legrosszabb ötleteim. Mindig ide jöttem, ha nehéz döntés előtt álltam. Mindig. Aztán megkönnyebbülten és békével a szívemben mentem el innen. Úgy, mintha nem lenne lehetetlen, vagy teljesen gondtalan lenne az életem, ami természetesen koránt sem igaz. Sok problémám volt, van. Kinek nincs? A különbség csak annyi, hogy nekem nem volt kivel megosztanom. A családot nem terhelem meg még jobban a gondjaimmal, hiszen többsége úgyis onnan jön. Barátok? Nem igazán tudok bízni az emberekben… –Leülhetek? –egy kedves lányhang szakított ki szokásos gondolataimból. Bólintottam. Tényleg kedvesnek tűnt: barna, kusza tincsekkel, és ragyogó zöld szemekkel, nagyjából velem egyidős lehetett. Leült a mellettem lévő hintába. Alacsonyra hajtotta, majd egyre magasabbra, és így egy vonalba kerültünk. Csak akkor vettem észre, hogy őt figyelem, mikor ő is rám nézett és elmosolyodott. Életkedvet sugárzott a tekintete, arcáról vidámság és kedvesség sütött. Ekkor egy fiút látott közeledni és még örömtelibb lett a mosoly, integetett neki. A fiú visszaintett, majd kezével mutatta a lánynak, hogy jöjjön. Kiugrott a hintából és futott a fiúhoz. Néztem őket, amíg el nem tűntek, és utána róluk szóltak gondolataim. Másnap újra elmentem a hintához és a lány már ott volt. –Leülhetek? –kérdeztem most én. A lány arcán egy pillanatnyi döbbenet futott át, majd újra mosolyt villantott. –Persze! –felelte. –Amúgy Márta vagyok. Sokszor láttalak már itt. Most rajtam volt a megdöbbenés sora. –Sára vagyok –mondtam végül. Beszélgetni kezdtünk, bár én többnyire csak hallgattam. Aztán, mint tegnap, ma is megjelent a fiú, a lány pedig megint ragyogó mosollyal üdvözölte. Arra gondoltam, hogy talán szerelmesek. –Megjött a bátyám. Örültem a beszélgetésnek. Holnap is jössz? –kérdezte, és nem indult, amíg nem bólogattam. Újra kiugrott a hintából és odafutott a fiúhoz, teljes volt a deja vu érzés. Másnap megint elmentem, de Márta még nem volt ott. Nem tudom miért - hiszen idegen-, de megkedveltem őt.. Elmerültem ebben a gondolatban, aztán egy mélyebb hangra eszméltem fel. –Márta nem jön. Azt akarta, hogy mondjam meg neked, hogy sajnálja –a beszélő a bátyja volt. Csalódottság fogott el, nem értem, miért. Elvégre csak egyszer beszéltünk. De a tudat, hogy volt olyan kedves és elküldte a bátyját, hogy elmondja nekem, nem tud jönni, jó érzéssel töltött el. –Oké! – feleltem tűnődve a fiúnak teljesen megfeledkezve arról, hogy még itt van. Bólintott, de ahelyett, hogy elment volna, leült a hintára. Lassan ringatózott. –Kedvel téged. – szólt egy kis idő múlva. – Majdnem fél délután rólad áradozott. –Rólam? Pedig nem is tud rólam túl sok mindent. Megdöbbentett ez a tény. –Amúgy Márk vagyok. –szólt újra, de ezúttal rám nézett, és nem lefelé a fűre, ahogy eddig. –Sára. –leheltem magam elé. A fiú kezet nyújtott és vonakodva megráztam. –Örülök, Sára –mosolygott. Ha más nem is, a mosolya ugyanolyan elbűvölő volt, mint Mártáé. Belőle is vidámság és természetes kedvesség sugárzott, bár Mark szőke és kék szemű volt. Tipikusan az olyan vonzó, menő, elérhetetlen fiúk közé tartozott, akik arra sem méltatják az olyan lányokat, mint én, hogy ránézzenek. Vele is beszélgettem, bár a húgával ellentétben ő szinte már faggatott, hogy én is beszéljek. Egészen elment az idő, észre sem vettem. Másnap ugyanúgy eljöttem, akkor Márta volt ott. Ezúttal én is többet beszéltem, kezdtem a bizalmamba fogadni. Rá következő napra Márk jött. Minden páros napon Márta, páratlanokon Márk ült az egyik hintán. Mindkettejükkel összebarátkoztam. Egyszer Márta elhívott hozzájuk, így kiderült, hogy a közelben laknak. Attól fogva mindkettejükkel voltam. Egy alkalommal pedig, mikor Markkal voltam lent. Zavartnak tűnt egész idő alatt, de egyszer csak felállt, elém jött, és próbálta összeszedni magát. -Szóval…arról van szó, hogy én nagyon kedvellek téged. Te is kedvelsz engem? -kérdezte, miközben nagy szemeket meresztett rám. Én pedig csak néztem, egyenesen a szemébe. Bólogattam. A hintában ültem, ő előttem guggolt (hogy egy szintben legyünk) és fogalmam sem volt, mi történik. Megsimogatta az arcomat, majd lassan, puhatolózva megcsókolt. Mikor visszacsókoltam, elmélyültté és szenvedélyesebbé vált a csók. Már nem jártunk a hintákhoz, mindig máshova mentünk, és nekem fel sem tűnt a hiánya. Évek teltek el így. Aztán egy napon komoran fogadtak, Márta még picit sírt is. Nem értettem mi a baj, mikor kibökték, hogy elköltöznek. Elköltöznek? Elköltöznek... Nem, nem, nem, az nem lehet! Ránéztem Márkra, vártam, hogy mondjon bármit, akármit, hogy csak ugrattak és az egész egy hazugság. De kerülte a tekintetemet, ami meggyőzött az ellenkezőjéről. Halálosan komoly volt. Nem akartam elfogadni, hogy itt hagynak. Hisz ők voltak az én hintáim! Ők ringattak, nyugtattak meg, mikor bajom volt, sírhattam a vállukon, és örültek, ha én örültem. Nem lehet, hogy elmenjenek! Elmentek. Én pedig ugyanott ültem, ahonnan elindultam: sírtam, az arcomat fújta a kellemes nyári szellő, és lassan ringatni kezdtem a hintát.... Augusztus vagyok. Minden napom úgy telik el, hogy az emberek észre sem veszik. Rengeteg emléket és boldogságot hozok. Szeretnek engem. Túlságosan is. Néha úgy érzem, hogy nélkülem a világ nem lenne jó hely. Amikor a hónapok váltják egymást, és én átveszem Júliustól a melót, mindenki elszomorodik egy kicsit. Már csak ennyi van a nyárból? És a válasz sajnos igen. De most jön a nyár legjobb része! Mindenki tudja ezt.. Bárcsak több időt kapnék! Aztán a nagyfőnök egyszer azt mondta.: - Ha tehetném,adnék neked legalább 8 hónapot! - És miért nem adsz? -kérdeztem döbbenten. Elmondta, hogy a többiekre is szükség van. Nem boríthatjuk fel az egyensúlyt, mindannyiunknak szüksége van a másikra. Igazi barátokként kell végigvinnünk egy-egy évet. Örülök,hogy olyan munkám van, amit szeretek és hogy olyan munkatársaim vannak, akikre mindig is vágytam. Az idők végezetéig szeretném csinálni. A barátaimmal, akiket szeretek. Mert ránk így van szükség, együtt. Nem állhat közénk semmi. Ameddig tudjuk,csináljuk. Támogatjuk egymást, és segítünk a nehéz időkben. (Semmi vicc.) Remélem,hogy te is megtalálod azt a dolgot, amit szeretnél, úgy ,ahogy azt szeretnéd.
Balázs-Piri Zsófia Én vagyok a világ közepe! A nyáré, az évé. Enyém minden, és mindenki! Rám mindenki figyel. Egyszerűen nem tudom leírni, milyen fantasztikus érzés Júliusnak lenni. A nyár közepét mindenki szereti. Ilyenkor nyaralnak az emberek, strandolnak, mert iszonyat meleg van, fagyit esznek és gondtalanok. Mindenki boldog és felhőtlen. Senki nem izgul az iskola miatt. Ha túl nagy a hőség, hozok pár zivatart, amit szintén mindenki megcsodál és utána örül, mert még így is meleg van, de azért mégsem túlságosan. Szóval fantasztikus vagyok! Jól használom a kártyáimat, és szinte senki sem panaszkodik rám. Ami engem jellemez: tengerpart, nyaralás, jókedv, szerelem, boldogság. De mivel ez elég nagyképűen hangzik, inkább egy szóban elmondom, mi vagyok én: Tökéletesség.
Én vagyok Június, akit mindenki vár, hiszen én fejezem be az iskolát. Meghozom a nyarat, a fesztiválokat, a kalandokat, az esküvőket. Nem kell készülni már a holnapi dolgozatra, mivel már vége a tanévnek.
Kivirulok, ahogy látom azt, hogy a kisgyerekek és a nagyok is mennyire örülnek nekem, annak, hogy végre eljöttem. Csak sajnos hamar elmegyek. Bárcsak lelassíthatnám nektek ezt az időt, amit velem tölthetnek. Minden pillanat egy ajándék, amit másoknak adhatok, hiszen nincs olyan ember, aki ne örülne a jó időnek, a nyaralásoknak, a fesztiváloknak. Nálam olyan más minden, nem kapkodnak annyira az emberek, mint az előttem lévő hónapokban. Élvezik a nyarat, de még se ragadnak meg minden pillanatot. Ne csak engem várjatok, hanem minden társamat, mert mindenkiben van valami különleges, valami igazán jó. |
Archívum
March 2024
|