A mindennapok során nagyon sokszor találkozunk úgymond „objektív” cikkekkel, de lenne ehhez egy icike-picike megjegyzésem: ez nekem egy kicsit sántít. Ha egy újságíró – Szirmai Gergely (Hollywood Hírügynökség) szavaival élve – latinos temperamentummal toporzékolja bele a padlóba, hogy ő márpedig olyan objektív, hogy polár szűrőt lehetne szerelni a szemüvegére, akkor valószínűleg valaki fizeti a reggeli mákos rétesét. És ezzel ki is lyukadtunk ezen cikk csodálatosan a végtelenségig boncolható témájához: Létezik-e olyan, hogy „objektív” újságírás? Létezik-e egyáltalán olyan, hogy „objektivitás”? Nos, a fentebb felvázolt probléma a sötétebbik - és egyben undorítóbb – része az egésznek. Nem mondanám, hogy ez a sötét „oldal”, mert itt nem lehet oldalakról beszélni, de ezt majd kicsit lejjebb kifejtem. Amikor egy újságíró azért nem objektív, mert ha ennek, meg annak, meg a két utcával lejjebb lakó Ancsi néninek az oldalára billenti a mérleget egy-egy cikkben, akkor egy kis extra juttatást kap az adott illető(k)től. Ez sajnos nagyon jellemző, és nem fogom orrba-szájba szidni a drága jó magyarságot – egy részről, mert nincs értelme, másrészről pedig azért, mert nem csak nálunk megy ez -, szóval mondjuk szimplán azt, hogy a világon sok mindenkire igaz a következő állítás. Ha kicsivel több pénz kerül a saját pénztárcájába, akkor az objektivitás a kukába kerül, és nem is jön vissza többet, maximum a legszörnyűbb rémálmokban kísért, mint egy halvány szellem. Persze mindig megadjuk a tiszteletet a kivételnek, tehát akinek ez nem inge, az vegyen inkább pulóvert. Mielőtt folytatjuk, abból indulunk ki, hogy olyan, hogy OBJEKTIVITÁS, nem létezik. (A baleseti tudósítás, vagy éppen a híradóban elmondott kis szövegecskék kiesnek ebből a körből, mert az nem más, mint tényközlés, amiről nem tudjuk – a fent említett probléma miatt -, hogy teljesen igaz-e, vagy nem.) Nem csak az újságíróknál, úgy általában senkinél sem. De legfőképp az olyanoknál, akik az alkotók körébe tartoznak, és/vagy a médiában a közszereplő és a befogadó között áramoltatják az információt. Minden az alkotó/író/évezredekig lehetne még sorolni, hogy kinek a mije - nevezzük most az alkotókat „készítők”-nek, a végterméket pedig „mű”-nek – ha csak haloványan is, de a készítő érzéseit, gondolatait tükrözi akár a világról, akár egy társadalmi helyzetről, vagy éppen csak a körülötte élőkről. Gondoljunk csak bele abba, hogy vannak olyan emberek, akiket szeretünk, akik közömbösek, és olyanok is, akik ellenszenvesek/akiket utálunk. Na már most egy mindennapi ember – szóval a társadalom nagyjából száz százaléka (ismételten, akinek nem inge, az inkább öltözzön fel melegen) – az előbb említett kategóriák alapján máshogy beszél az életében jelenlévőkről. Elvégre, gondoljunk csak bele: akit szeretünk, arról ódákat tudunk zengeni, hogy milyen jó ember, milyen kedves, milyen vicces, milyen aranyos, BIZTOSAN KEDVELNÉD TE IS. Aki közömbös, azzal alapjáraton nem igazán beszélget az ember, csak az alapján tudunk beszélni róla, amit látunk, és amit másoktól hallunk. Olyan csendesnek tűnik, inkább ilyen hiperaktív, nem tudom, mit gondoljak róla, ezzel így viselkedik, azzal úgy, a harmadikkal meg aztán totál máshogyan. Akit pedig nem kifejezetten kedvelünk, vagy éppenséggel utáljuk, úgy festjük le, teszem azt egy új ismerős előtt, mint magát Lucifert egy felhős, téli éjszakán. Ezzel játszik, azzal szórakozik, így meg úgy használja ki, mindig hazudik, csak ártana neked, JOBBAN JÁRSZ, HA NEM MÉSZ A KÖZELÉBE, satöbbi. HOL IS VAN ITT AKKOR AZ OBJEKTIVITÁS, KÉREM SZÉPEN? Pontosan, kedves Hölgyeim, Uraim és szobanövény a sarokban: SEHOL. Mert nem létezik olyan dolog, amit képesek lennénk elmondani anélkül, hogy a saját érzelmeink, gondolataink ott ne állnának mögötte. Szabó Laura
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|