Endrődy Krisztián, a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatának tagja egykori orlays diákként iskolánk büszkeségei közé tartozik. A Vőlegény című előadás kezdete előtt szánt ránk egy kis időt, hogy válaszoljon pár kérdésre az Orlay-ablaknak.
Miért pont ezt a pályát választottad, voltak-e már kiskorodban is színészi ambícióid? Én nem ezt a pályát választottam. Voltak kiskoromban persze ilyesfajta ambícióim, de teljesen más irányba indultam. Én ugye alapvetően szombathelyi vagyok, itt is születtem, és ide jártam az Orlayba, ahol vendéglátós végzettséget szereztem. Akkoriban volt egy óriási nagy vetélkedő a középiskolások között a sportházban, a Tri-Show. Saját műsorszámmal is kellett készülni, amellett voltak ügyességi feladatok, például sorversenyek is, de a nagy hangsúly a saját produkción volt. Elég jó kis csapat állt össze a suliban (többek között Dömötör Tamás, jelenleg rendező a Weöres Sándor Színházban; Kelemen Zoltán, Weöres Sándor Színház társulatának tagja; Horváth Zoltán, egykori Nyugat Rádiós ügyvezető), és mi mindig külön műsorszámmal készültünk, mi írtuk meg, próbáltuk össze, és adtuk elő. Általában viccesekre törekedtünk, és ezeket a vetélkedőket mindig meg is nyertük. Az egésznek a gyökere szerintem innen indult, ekkor terelődtem át valamelyest – bár akkor még nem tudtam – erre a pályára. És hogyan kerültél a Weöres Sándor Színházba? Később ebből kifolyólag összeállt egy amatőr parodistacsoport is. Miután annak vége lett, kitaláltuk 2000-ben, hogy csinálunk egy egyesületet (Szombathelyi Színházbarátok Egyesülete), amely arra hivatott, hogy előadásokat hozzon létre. Már akkor is voltak a városnak, és az önkormányzatnak olyan tervei, hogy legyen itt színház, sok milliárdért épület stb. . Mi ezt pont fordítva gondoltuk: azt gondoltuk tartalom kell és mondanivaló először is, nem az épület adja meg a színházat, nem az oszlopok, hanem amiben történik, az lehet bármi, egy lakás, egy adott zárt tér, hogyha ott igaz dolgok születnek, az már színház. Megcsináltuk egy magyar író (Egressy Zoltán) Sóska, sültkrumpli című darabját, amit körülbelül 12 évig játszottunk szerte az országban, úgy hogy nem volt mögöttünk semmilyen infrastruktúra. Az volt az első darabunk, később még csinált az egyesület sok mindent, profi színészekkel, amatőr körülmények között. Az egyesület elnöke, Pavelkovics László, aki önkormányzati képviselő volt akkor, kigondolta nekünk azt, hogy kapunk egy kis pénzt, amivel itt, a mostani stúdió helyén kialakíthattunk egy 80 fős picike kamaraszínházat (Kamara Savaria), nézőtérrel, technikával. Elkezdtünk működni, mint egy színház. Ez futott már két éve, akkor jött Jordán Tamás, és volt egy politikai akarat is rá, hogy ezt átépítsük. Okafogyottá vált a mi kis kamaránk, hiszen minek működjön külön a Kamara Savaria, ha lesz itt egy nagy színház. Voltunk együtt egy megbeszélésen, ahol mondtuk, hogy jöjjön át és nézze meg, hogy tud-e minket „használni”. És tudott, úgyhogy beintegrálta az egész csapatot, szóval így váltam szépen lassan a 2000-es ötlettől 2008-ban profi státuszú színésszé. Úgy hogy nem végeztél soha semmilyen színészi iskolát? De, végül végeztem. Volt akkoriban a pesti színháznak egy színiakadémiája, felső- és középfokú végzettséget is adott. Én a középfokút megcsináltam, ami abból állt, hogy lejöttek megnézni egy előadásban, és az alapján értékeltek. Utána fel kellett menni egy vizsgát tenni, amely az elméleti, tárgyi tudásnak a vizsgája volt. Ezzel nem diplomát kaptam, hanem egy színész 1 kategóriájú képesítést. Melyik volt a kedvenc előadásod/szereped, és miért? Mohácsival én nagyon szeretek együtt dolgozni, ő mindig jó darabokat csinál. Kedvenc előadásként nem tudok érzelmileg elvonatkoztatni az elsőtől, a Sóskától, mert az tényleg olyan volt, hogy a nézők sírva röhögtek, és hatalmas sikerünk volt. Van valami tanulási módszered, amivel megjegyzed a szöveget? Persze. Sokszor elmondom. Nehéz dolog a szövegtanulás, főleg, ha sok van. Be kell seggelni, nincsen igazából semmilyen különleges módszerem. Annyi, hogy például amikor kutyát sétáltatok mindig mondom magamban, nem viszem el a szöveget, csak próbálom felidézni, amikor már jobban megy. Tehát nincsen semmilyen módszerem, ha nektek van, nyugodtan átadhatjátok. És milyen gyakran improvizálsz, ha esetleg elfelejted a szöveget? Mindig. Ha szerencsém van, nem állok hosszú csöndben, hanem gyorsan valami rokon értelmű szót találok hozzá. Ha nem sikerül, akkor viszont tudnak kikerekedni érdekes mondatok. Most csináljuk például a Grönholm-módszert, abban azt hittem eldobom az agyamat. Ott rengeteg szöveg van, hosszú monológokat kell megjegyezni. Négyen játszunk benne és másfél órán keresztül el sem hagyjuk a színpadot. Kaptok valamiféle lecseszést, ha rosszul mondjátok a szöveget/elfelejtitek? Hogyne, a rendezők kemények. Nem egy kellemes hadjárat a próbafolyamat, főleg a vége. Bírni kell idegekkel, meg energiával. Önkritika sem árt, azért ha színpadon vagy. Mint megtudtuk, nincs különleges tanulási módszered. De van esetleg valamilyen előadás előtti felkészülési procedúrád? Attól függ, mit játszol. Ha például a Grönholm-módszer lenne ma este, akkor most biztos nem beszélgetnénk, de az a másfél jelenet, amennyit a Vőlegényben megjelenek, nem igényel komolyabb ráhangolódást. Előtte a Robival (Orosz Róbert) – ő a partnerem abban a jelenetben – összemondjuk a szöveget az öltözőben, mintha a színpadon lennénk, és ennyi. Ez is ritka, inkább az elején van, amikor már húszadszorra játsszuk a darabot akkor már nincs. De egyébként nincs semmilyen procedúrám, hogy például csinálok 10 fekvőtámaszt, vagy háromszor beleütöm a fejemet a falba. Igazából olyasmire gondoltunk, hogy például senkit nem engedsz a közeledbe, mert te most „átszellemülsz”. Nem jellemző, de a feladat nagyságától függően lehet. Tehát bemutató előtt két-három nappal, ha tényleg súlyos teher van rajtad, akkor azért be tudsz zárkózni. Direktbe nincs, nem játszom magam, de ha tényleg nyomaszt a dolog, akkor az úgyis látszik. Mennyi szabadidőd van a próbák mellett? Ez megint attól függ, hogy mennyit dolgozol. Ha rendesen dolgozol egy évadban, akkor nagyon nem jut időd másra. Ha elkezdünk dolgozni egy új darabbal, akkor először van olvasópróba, utána van egy visszaolvasó próba, és utána elkezdünk „rendelkezni”, rendelkezőpróbák vannak, azok az elsők. Ez azt jelenti, hogy az egész darab jelenetekre van osztva, és mindig csak az adott jelenet szereplői vannak bent, addig te nem dolgozol. Tehát az elején mindig több szabadidőd van, ha nem vagy benne az adott jelenetben, de ugye ahogy ezek sűrűsödnek, és ahogy lassan összeáll a darab, akkor a próba mindennapos elfoglaltsággá válik. Ha nem dolgozol nyáron, akkor van egy-két hónap szabadidő, ami mindig jól jön. Ami hiányzik a szabadidőmből, az a színházba járás. Te akkor teljesen más szemmel nézel egy darabot? Persze nem tudok elvonatkoztatni, de alapvetően nem. Nyilván kicsit elemzően figyelem, de abszolút tudom élvezni. Kikapcsolódásként fogom fel, nem úgy, hogy munkahelyen vagyok. Olyan darabokra szoktam menni, amelyekről előre megsúgják, hogy jók. Van olyan darab, amiben mindenképpen szeretnél szerepelni valaha? Biztos van, csak nem ismerem. Ugye az a gond, hogy amikor például regényeket olvasok, azok nincsenek dramatizálva, nem párbeszédre vannak írva, mint a színpadi művek. Ez egy teljesen más műfaj. Biztos előfordul, ha olvasok egy könyvet a főhős, vagy egy mellékszereplő személyisége egyből kitűnik, de ezzel nem nagyon szoktam foglalkozni. A megjelenésemből és az egyéniségemből kifolyólag úgyis bele vagyok rakva egy karakterbe, amelyeket rám osztanak. Nagyobb amplitúdókat nem tudok én eljátszani, tehát nagy szerelmes Rómeó nem leszek, de például a vicces szomszéd szerep az illik hozzám. A Grönholm-módszerben például egy kereskedelmi igazgatót játszom. Vannak olyan szerepek, amik biztos, hogy ki vannak lőve, ha csak nem úgy akarják átírni a darabot, hogy az vicces legyen. Tehát mondhatjuk, hogy a „vicces karakterbe” vagy beskatulyázva? Igen, de én ezt nem bánom. Meg nyilván ezzel magamat adom, ami könnyebb is. Kicsit kutakodtunk, szóval tudjuk, hogy kaptál egy díjat 2016-ban, a Holdbeli csónakos-díjat. Azt szeretnénk tudni, mit jelent számodra, hogy ezt az elismerést elnyerted? Hát az mindent. Amikor a kollégáidtól kapod az elismerést az szerintem többet ér, mintha elmész egy vidéki színházfesztiválra, és ott kapsz díjat. Az se rossz, de amikor a kollégák mondják, hogy jó vagy, az nagyon jó. Mit takar ez az elismerés? Hogyan lesz kiválasztva, hogy ki érdemli ki ezt a díjat? Mindig az évad első premiere során van ez a díjátadás, ami általában szeptember vége, október eleje. És előtte olyan másfél hónappal – eddig papíron folyt– most már online megy a szavazás. Kiküldenek egy névsort, és be kell jelölni, hogy ki legyen a Holdbeli csónakos, ez alapján 2016-ban én nyertem el ezt a címet. Gratulálunk hozzá! Nagyon szépen köszönöm. Egy kérdésünk lenne a magánéletről, ami Alberti Zsófira, a feleségedre vonatkozna. Hogy tudjátok összeegyeztetni a magánéletetekkel azt, hogy mindketten itt dolgoztok a Weöres Sándor Színházban, és ugyanazon a pályán vagytok? Itt elsősorban arra is gondolunk, ha egy szerepben mással kell romantikus kapcsolatot megjeleníteni, akkor ezt hogyan kezelitek? Ebből nincsen probléma, még ha rosszul is esik, vagy nem jó nézni akkor sem fogod ezt mondani. Az neki sem jó, ha látja rajtad, hogy zavar, mert akkor alapból máshogy próbálja majd a helyzetet alakítani a partnerével, és akkor pedig a szerep bánja. Szóval ezt el kell engedni. Az elején még nyilván más volt, de így hét év után azért már könnyebb valamivel. Pedig a nyári előadások aztán tele voltak csókolózással. Két kérdésünk van még, ha közben nem jut eszünkbe még több. Mit gondolsz, miért fontos, hogy színházba járjanak az emberek? Mit adhat a színház nekünk? Hát ez jó kérdés. Szerintem soha senki nem fogja tudni ezt megválaszolni. Mindenképpen az járjon színházba, aki nyitott rá, akit alapvetően leköt, és érdekel ez a fajta művészet. Hogy miért járjanak? Hogy normálisak maradjanak. Érzelmi intelligencia szerintem a színházra való igény. Ahhoz nem kell neked nyolcvanhatezer könyvet elolvasnod, hogy élvezni tudd. Nyilván a színház összefügg a műveltséggel, de közben meg mégsem. A színházba járás nem egy protokollesemény, bár sokan úgy fogják fel. A színház az érzelmi alapú, vagy szereted, vagy nem. Nekem közben eszembe jutott egy kérdés. Előfordul, hogy az utcán felismernek, és kérnek képet, vagy aláírást? Hát képet még nem kértek, de persze van, hogy felismernek. Az, hogy odajönnek, mindennapos. Sokszor van, hogy köszön valaki az utcán, és nem tudom ki az, akkor biztosan egy néző. Persze ez jól esik, ha odajönnek, gratulálnak. Nem jönnek a nyakamra, nincs az, hogy rám ugranak 15-en sikoltozó fiatal lányok. Azért mégiscsak Szombathelyen vagyunk, és egy kis színházról, kisebb városról beszélünk. Utolsó kérdésünk az lenne, hogy mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik a színészi pálya felé kacsingatnak? Hajrá! Majd eldől, hogy megéri-e. Nem lehet előre tudni, lehet, hogy megcsuklik a második évben, ha felveszik a főiskolára. A főiskolában kemény kiképzést kapnak a fiatalok, nem tud mindenki bennmaradni. Nekem így könnyebb volt, hogy nem kellett mindenáron színésznek lennem, nem volt elkötelezettségem. Ha valaki ráfeszül, akkor az nem előnyös. Hogy mit üzenek? Csak ennyit: Hajrá! Nagyon szépen köszönjük, hogy időt szakítottál ránk, és ilyen készségesen válaszoltál minden kérdésünkre. Szabó Dorottya
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|