Csütörtök, aki sohasem mond csütörtököt Ugye, ti is éreztétek már úgy, hogy itt az ideje változtatni pár dolgon az életetekben? Remélem, igennel válaszoltok, vagy legalább bólogattok, mert én mostanában eléggé el vagyok keseredve, úgy érzem, nem végzem megfelelően a munkámat. Milyen illetlen vagyok, be sem mutatkoztam. Tehát, a nevem Csütörtök, a hét negyedik napja vagyok. Lehet, hogy azt gondoljátok egyszerű az élet, ha csak heti egyszer kell bejárnotok dolgozni, de tévedtek, akárcsak én, amiért ezt a foglalkozást választottam. Lehettem volna jogász, orvos, tanár vagy akár cirkuszi bohóc is, de én mégis apám, nagyapám és dédnagyapám életútját követtem, mindegyikük eldobta az álmait – na meg a személyazonosságát -, csak azért, hogy Csütörtökként tevékenykedhessen. Nem is igen vacilláltam, egyszerűen elindultam a már kitaposott úton. Apám arra tanított, hogy hagyjam történni a dolgokat és ne foglalkozzak mások problémáival. Eszerint is cselekedtem, szerdát váltva, hajnalban megnyomtam a „napindító gombot”, este pedig, mikor mindenki nyugovóra tért, lezártam a napomat. A két gombnyomás között az irodán belül azzal tölthettem az időmet, amivel csak akartam… Általában xbox-oztam vagy sorozatot néztem. Egy bíborvörös vészvillogó jelezte, ha valami nem stimmelt a világban, de mivel egyszer sem villant fel a fény, biztosan tudtam, mindent hibátlanul csinálok. Elégedettséggel töltött el a semmittevés ténye. Szeptember első csütörtök reggelén elment az áram. Épp egy Trónok harca rész közepén tartottam, mikor a gépek zaja elhalt. Bosszúsan keltem fel a bőrfotelemből és hirtelen tehetetlennek éreztem magamat, fel-alá mászkáltam, mérlegeltem, mitévő legyek. Elhúztam a függönyt, a sötét gomolyfelhős égbolton villámok cikáztak, esőcseppek homályosították el az ablaküveget. Letekintettem az utcán hömpölygő emberáradatra. Csupa szürkeség, csupa mélabús arc. A buszon a fiatalok üres tekintettel meredtek a mobiljukra, egy hölgy ingerülten rákiabált a pocsolyában tocsogó kisfiára, egy feldúlt öregúr próbálta megzabolázni a működésképtelen esernyőjét az orkán erejű szélben. A látvány egyre csak nyomasztott, reméltem, hogy az ítéletidő elvonulásával minden visszaáll az eredeti kerékvágásba. Melléfogtam, hiába sütött ki a Nap, az emberek ugyanolyan búskomorak maradtak. A tömegben megpillantottam egy barna copfba fogott hajú lányt, aki bíztatóan rámosolygott a mellette álló kockás inges gyámoltalannak tűnő fiúra. A kisugárzása megnyugtatóan hatott rám, de mindez nem tartott tovább két másodpercnél. A mosolyt szóváltás követte, melyből elcsíptem egy foszlányt: „Ne aggódj! Mindjárt péntek!” Bepánikoltam, mi az, hogy mindjárt péntek?! Valaki nincsen megelégedve velem? A nyomasztó érzés borzongásként futott végig a testemen és lelkiismeret furdalást hagyott maga után. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak és megérkezzen Péntek. Mielőbb meg akartam tudni, mi ez az egész. Mi az, amit péntek jobban csinál, mit én? Péntek fütyörészve sétált be az ajtón. Barátságosan biccentett, frissnek tűnt, mint mindig, mintha állandó „boldogságburok” venné körül. Az én szemeim rendszerint majdnem leragadtak műszakváltáskor. Köszönni sem hagytam, egyből záporoztatni kezdtem a kérdéseimet. Türelmesen végighallgatott, de egyre értetlenebbül bámult rám. Ezek szerint ő is azt gondolta, hogy az emberek folyton vigyorognak, és nem létezik melankolikus hangulat. Magabiztosan állította: a napján tényleg nem szomorkodik senki. Kezdett elegem lenni az egészből. miért is kezdtem el foglalkozni a földlakókkal? Ha nem lett volna az az áramkimaradás, most nem lennék ekkora pácban… Kíváncsiságom megakadályozta a távozásomat, ezért megkértem Pénteket, hadd maradjak bent vele az irodájában. Azt reméltem tétovázni kezd vagy lebeszél az ötletemről, nehogy kiderüljön, hogy az ő napja sem fest másként. Ehelyett szívélyesen beinvitált a saját felségterületére. Kis híján elakadt a lélegzetem, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna. A falak világosak, a tér tágas, a polcon könyvek álltak katonás rendben. Se eldobott csoki papír, se üres chipses zacskó, az asztalon egy gyümölcsös kosár foglalt helyet, de legszembetűnőbbek vészvillogó mellett sorakozó színes gombok voltak. A kapcsolókat különböző feliratokkal látták el, mint például öröm, meglepetés vagy éppen nevetés. Péntek egész nap szemmel tartotta az emberek ténykedéseit, szorgosan futottak a végig az ujjai az egyes gombokon. A fiatalok a buszon önfeledten társalogtak, az egykor dühös anyuka nyalókát vett a kisfiának, az öregúr pedig magvakkal etette az őt körülrajongó madarakat. 00:00 perckor, a nap végeztével, eldöntöttem, hogy megváltozom. Kezdetben nem ment könnyen, teendőim elvégzése állandó koncentrációt igényelt, de erőt merítettem az emberek jó kedvéből, amit nekem köszönhettek. Sikerült kilépnem Péntek árnyékából, akinek egyébként nagyon sokkal tartozom. Szerencsére, már senki sem „Majdnem Péntekként” tart számon. Zsiray Barbara
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|