Korán a megállóba érek, nehogy lemaradjak a buszról. A hideg csípi az arcomat, az ujjaim szinte jéggé dermednek. Alig várom, hogy leülhessek és kényelembe helyezhessem magam az egyik ülésen. Eltelik egy perc, kettő, de a busz sehol. 5 perc késéssel- mondanám, hogy begördül - de inkább bedöcög a jármű, amit annyira vártam. Az ajtó kicsapódik, a tömeg tolongani kezd. Nem is értem, mi ez a nagy sietség. Barátságosan mosolygok a sofőrre, mikor megváltom a jegyem. Ő kissé furcsállja vidámságomat, de kelletlenül félmosolyra húzza a száját, majd elkapja tekintetét. A tompa fényben vizsgálom a jegyem, mélázásomból egy kisebb oldalba lökés zökkent ki. Kezdem megérteni, miért akart mindenki olyan hamar feljutni a lépcsőn. Körbetekintek az ülések között, de úgy tűnik már az összes hely foglalt. Lelkesedésem nem törik le, majd talán később le tudok ülni. Ahogy telik az idő, egyre többen lökdösődnek a buszon, ahelyett, hogy néhányan leszállnának. Talán a jármű befogadóképessége nem ismer határokat? Egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Jobbomon egy kissé alkoholszagú férfi áll, nem mellesleg félig a lábamon. Jobbnak látom, ha meg sem moccanok, mert még véletlenül belebotlanék a másik oldalamon pöffeszkedő idősödő hölgy táskájába. Minden bizonnyal idegesen reagálna az esetre, hisz mióta mellette állok éles pillantásokat vet rám, kékre festett szemhéja alól. Pirosítóval elfedett arcát a ráncok mellett a rendellenesen vékonyra szedett szemöldök keretezi. Próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy egyre kevesebb levegőm van. Míg eleinte fáztam, most már szinte leizzadok. Egy pillanatra elengedem a kapaszkodó rudat, míg lehúzom a zipzárt a télikabátomon. Ekkor hirtelen hatalmas fékezés. Elveszítem az egyensúlyomat és a már említett férfira esek. Természetesen nem én vagyok az egyetlen, aki búcsút mondott a stabilitásának. Az utasok dominó módjára dőlnek egymásra. A galibát csak egy „meglepetésszerűen” pirosra váltó közlekedési lámpa okozta. A soron következő megállónál egy hely szabadul fel az ajtó mellett. Felüdülésként érte zsibbadt lábfejemet a testhelyzetváltás. Épp kényelembe helyezem magam, mikor egy kisgyermekes anyuka száll fel. A 2 év körüli kislány vígan fecseg, mit sem törődve az őt körülvevő tömeggel. Édesanyja védelmezően szorongatja apró kezecskéjét. Gondolkodás nélkül felpattanok a helyemről, hogy az anyuka karjaiba vehesse a huncut pillantású csöppséget. Míg hallgattam a gondtalan csevegést, meg is feledkeztem a lábfájásomról. Utazásom hamarosan véget ér. Megnyomom a leszállásjelző gombot, a biztonság kedvéért kétszer is, a busz lefékez, az ajtó nyílik és …lelöknek.
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|