Kitűnő tanuló vagyok. Minden szülő irigyelheti az én szüleimet. Soha semmi rosszat nem tettem, nem lázadtam, kiemelkedő a magatartásom, és jeles vagyok mindenből. Tökéletes vagyok. Rondának sem mondanám magam, de persze egy fiúnak sincs esélye, hogy megszédítsen, ugyanis az első a tanulás. Nincs időm semmi másra azon kívül. De miért is lenne? Mire kéne még idő? Hiszen az a dolgom, hogy tanuljak. A tizenéveseknek az a dolga, hogy tanuljon. Az a munkája. Semmi más nem számít. Mégis, úgy érzem, a többiek ezt nem értik meg. De nem kifejezetten érdekel, mert éretlenek. Senki sem ismeri fel, hogy a gimnazista évek határozzák meg a jövőt. Képtelenek felismerni ezt. Bulizni járnak, és már most elisszák az életüket. Mi másnak tudnám ezt nevezni, mint éretlenségnek? -Eliza? -Négyes - leheltem magam elé, mert képtelen voltam elhinni. Hogy lehet, hogy négyes? Hisz annyira értettem az anyagot. Mik ezek a hibák? Biztos félreértés. Óra után odamentem a tanárhoz, hogy utánakérdezzek. Biztos, hogy nem vétettem ennyi hibát. Kizárt dolog. Nonszensz! De akárhogy is győzködtem a tanárt, nem engedett. Szóval négyes. Jól van, nagy dolog. Attól még mindig 5-ös az átlagom, semmi sem változik. -De Tanárnő, itt mi a hiba? Szerintem ez elfogadható – vitatkoztam a fizika tanárnőmmel. Megint egy négyes. Mi a bajuk ezeknek? - Rossz a válaszod. Ezért vontam le a pontot – szólt nyugodtan a tanárnőm. Épp nagyon csúnya, rám nem jellemző dolgot akartam kiabálni, mert már forrongtam a dühtől, mikor egy osztálytársam szólt hozzám. - Mi a baj Eliza? Nem lett hibátlan a doga? Csak négyes lett? Nézd, én milyen jegyet kaptam! Bizony, még az enyém is ötös lett! – gúnyolódott a padtársam, akit azért ültettek mellém, hogy ne beszélgessen órán, és mert „biztos jó hatással leszek rá”. Lehetetlen! Lehetetlen, hogy az övé is jobb lett, mint az enyém. És ez csak a kezdet volt… Nem tudom, mi történt velem. Egyre többet tanultam, már estékbe nyúlóan, de sorra kaptam a négyeseket. Egyszerűen nem fogadták el a válaszaimat. Sok tanár mondta azt, hogy látja, hogy csak bemagolom, de nem értem, vagy hogy nincsenek önálló gondolataim, hanem ragaszkodom a vázlathoz és a könyvhöz. De könyörgöm, nem az a lényeg? Hogy megtanuljam és le tudjam írni, tudjak róla beszélni? Kit érdekel a saját véleményem? Főleg, hogy nincs is olyan. Csak megtanulom, nem gondolkozom el rajta. Az plusz idő lenne, ami elvenné a többi tantárgy megtanulásától az időt. Sajnos csak 24 óra egy nap. Keményebben kezdtem tanulni. Ennél is. Mindent tanultam, mert fogalmam sem volt, mi akarok lenni, és mi kell majd a továbbtanulásomhoz. Ezért kellett sokat tanulnom mindenből. Eddig csak nagyon ritka alkalmakkor fordult elő, hogy négyest kaptam. De folyamatosan sose. A lánymosdóban sírtam. Hogy lehet, hogy megint rossz jegyet kaptam? Egyre többet tanultam, és semmi haszna sem volt. Kikérezkedtem óráról, mert nem bírtam megállni a sírást. Mi a baj velem mostanában? -Hát te miért sírsz itt? – kérdezte Bendegúz, a padtársam, aki korábban beszólt nekem. Felkaptam a fejem. - Ez a női wc, ha nem tudnál olvasni. - Nem érdekel. Nem ez volt a kérdés – szólt nyugodt hangon. Nyoma sem volt annak a hangszínnek, amit korábban használt. Nem válaszoltam. Leült mellém, közel hozzám és engem bámult. Elfordultam. Nagyot sóhajtott. - Ugye nem amiatt van, hogy mostanában sok négyest kapsz? – olyan lekezelően mondta, hogy nem válaszoltam. – Hát persze, hogy amiatt – mondta sóhajtva, és felnézett a plafonra. – Tudod, sohasem értettem, miért gürcölsz annyit, hogy kitűnő légy. Csak azért, mert év végén kapsz egy könyvet érte, hűha! Nem nagy dolog. - Persze, hogy nem érted. Miért is értenéd? Senki sem érti – mondtam gúnyolódva. - Akkor talán elmagyarázhatnád. - Minek? Nem ismersz. Az esetek többségében bunkózol velem. - Lehet. De most mégis itt ülök melletted a női mosdóban, ami koránt sem olyan makulátlan, mint amilyennek a fiúk hiszik a filmekben. – Erre felnevettem. – Ez csak ad valamennyi bizalmi alapot. Nyeltem egyet. - Mert meghatározza az egész jövőmet. És engem is. Ti miért nem gondoljátok így? Minden, ami később te leszel, az most dől el. Függ a tanároktól, a tanulástól, a jegyeidtől. Ezek határoznak meg. Semmi más. - Mi? Ez nem igaz. Te tényleg ezt hiszed? Úgy nézett rám, mintha földönkívüli lennék. Úgy méregetett, mintha azon gondolkozna, hogy diliházba vigyen- e. Bedühödtem. - Igen. Mert így is van. Akiknek szarok a jegyei, mégis mit gondolsz, mi lesz belőlük? Mit fognak csinálni? Milyen helyen fognak dolgozni? TE hol fogsz kikötni? – hadartam dühösen, és láttam, hogy az utolsó mondatom után egy kis fájdalom, majd düh villan a szemében. Láttam, hogy hozzám vágna valami bántót. - Na látod? Ezért vagy különc. Mert te teszed magadat azzá. Mindenkinél felsőbbrendűnek hiszed magad, és azt hiszed, hogy többet érsz bármelyikünknél. Pedig nem. Ugyanolyan vagy, mint mi. – A szavai belém hasítottak. Égettek és fájtak, pedig általában lepörgetem magamról mások véleményét. De ő az igazat mondta. Azt akartam hinni, hogy többet érek másoknál. Még ültünk picit, csendben. Aztán kicsengettek. - Tudod, abban egyetértek, hogy ez a korszak határozza meg a jövőnket és magunkat. De nem úgy, ahogy te gondolod. Talán egyszer, ha akarod, majd megmutatom, én hogy gondolom – suttogta, és kiment az ajtón. Boldog voltam. Újra visszaállt az egyensúly, és a világ a helyére került. Még sokáig nem jutottak eszembe Bendegúz szavai, mert újra topon voltam. Kaptam az ötösöket, a dicséreteket, a jó jegyeket. Úgy tűnt, csak volt némi kilengésem. Így ment az első félév. A régi önmagam voltam, Bendegúz ugyanúgy gúnyolt, de nem érdekelt. Újra úgy éreztem, sínen van az életem, mert szentül hittem, hogy a jegyeim meghatároznak. Aztán jött a villámcsapás. - Négyes. Megint? Ejnye, Eliza! Azt hittem, visszatértél magadhoz – Bendegúz leste a dolgozatomat, amit hitetlenkedve néztem. Megint. Újra elindultam a lejtőn, és nem értettem, hogyan és miért. Hisz ugyanannyit tanultam, úgy éreztem értem, tudom. De a tanároknak nem volt elég. Egy ideig kerestem a neten hozzá dolgokat, magazinokban és könyvekben is utánanéztem a témáknak, plusz dolgokat írtam nekik, de nem volt elég. Elvesztettem minden motivációmat, a dogákhoz úgy álltam hozzá, hogy úgyis négyes lesz, és nem volt kedvem utánanézni plusz információknak. Minek? Úgyse fogadják el, vagy rám fogják, hogy puskázom, mert ez is megtörtént! Igen, ENGEM, vádoltak meg puskázással, engem, aki világéletében nem puskázott, azt se tudtam, hogyan kell. Kiborultam. Talán pont ezért történt meg, hogy egy nap azt mondtam Bendegúznak, hogy kíváncsi vagyok, hogy ő hogy gondolta, amit a mosdóban mondott. - Oké, akkor délután 4-kor találkozunk. Eléd megyek. Aznap délután elvitt egy deszkapályára. Lepacsizott a haverjaival, és én százszor megbántam, hogy eljöttem. Kellemetlenül éreztem magam, és nem is tudtam, mit keresek itt. - Nos, Eliza, deszkáztál már? – nézett rám kihívón Bendegúz. Megráztam a fejem. – Akkor itt az ideje. - Nincs az az Isten, hogy én ráálljak arra az izére! – jelentettem ki. - Dehogynem. Gyere csak – bíztatott. Én erősködtem, de végül meggyőzött, és azon kaptam magam, hogy a deszkán állok, Bendegúz fogja a derekam, és tol. Megtanította, hogy tartsam meg az egyensúlyom, hogy hajtsam magam, és a végén már tudtam menni egy kicsit a deszkán. Amikor pedig elfáradtam, leültünk a padra, és néztük, ahogy a többiek deszkáznak. Olyan jó volt nézni, ahogy trükköznek. Olyan magabiztosan csinálták, pedig bármelyik pillanatban leeshettek volna, nem kis sérüléseket szerezve vele. - Sosem sportoltál? – kérdezte Bendegúz. - Nem. Arra vannak a tesi órák. – válaszoltam. Ő persze értetlenül nézett, majd megkérdezte: - És ez most tetszett? - Igen – mondtam és ránéztem mosolyogva. - Akkor most indulhatunk a másik állomásra – jelentette ki. – Késésben vagyunk. - Mi? Hova megyünk még? – kérdeztem értetlenül. - Majd megtudod. Induljunk – mondta, és felállt. Elbúcsúzott a haverjaitól, és elindultunk. Számomra ismeretlen útvonalon mentünk. Út közben beszélgettünk. - Hogyhogy tudni akarod az én nézőpontomat? - Hát... Nem is tudom. Csak…nem tudom elképzelni, hogy mi járhat a te fejedben. - És nem féltél velem eljönni? Otthon mit mondtál, hova mész? Nem baj, hogy nem tanulsz otthon? - Miért félnék? Azt, hogy egy osztálytársammal találkozom. Péntek van, miért lenne baj? Anya nagyon örült neki. Elsős korom óta nem hallott olyat, hogy valakivel elmegyek valahova. - Tényleg? Miért? Miért nem barátkozol? - Mert tanulok. Nincs másra időm. Anya persze folyton nyaggat, hogy barátkozzak. De tényleg elveszi minden időmet a tanulás – hallgattunk egy ideig. - Akkor…nem is a szüleid miatt csinálod? Nem ők erőltetik ennyire a tanulást? –kérdezte értetlenül. - Persze, hogy nem. Ők nem bánják a négyeseket. - Akkor miért? - Nem érted, ugye? Magamnak tanulok. Hogy legyek valaki. Hogy jó munkahelyem legyen. Hogy érjek valamit. - Hogy érj valamit? - Igen, pontosan. Nem akarok senki lenni. - Miből gondolod, hogy az vagy? Miért gondolod, hogy ha jó állásod lesz, nem leszel senki? Miért gondolod, hogy a munkád által leszel valaki? Erre nem tudtam felelni, csak tudtam, hogy így van és kész. Szerencsére nem is nagyon kellett, mert hamarosan megérkeztünk. Kutyákat láttam mindenfele. - Válassz egy kutyát, amelyik szimpatikus. – mondta Bendegúz. - Hogy mi? Bendegúz nevetett. – Válassz egyet! Menhelyi kutyák. Elvisszük sétálni őket. Pislogtam párat. Ha pár nappal ezelőtt valaki azt mondja, hogy Bendegúzzal fogok kutyákat sétáltatni, csak úgy önként, ingyen és bérmentve, pofán röhögöm. Bendegúz a menő, mindent-leszarok-olyan-laza-vagyok típusú srác volt, akiből előbb kinézem, hogy rugdossa a szegény kóbor kutyákat, mint hogy sétáltatja. Választottam egy nagyon aranyos kis tacskót, akibe azonnal beleszerettem. Azt mondták, Mázli a neve, mert nagyon beteg volt, amikor megtalálták, csaknem meghalt, de túlélte. Egy igazi túlélőkutya. Bendegúz egy magyar vizslát választott. Közösen elindultunk. - Mióta sétáltatsz kutyákat? – kérdeztem érdeklődve. - Igazából csak őt. Vadásznak hívják. Egyből kiszemeltem magamnak. Már két éve. Olyan, mintha az én kutyám lenne. - Miért nem fogadod örökbe? - Anyám nem engedné. - Miért nem? - Nem tudom. De sose engedte. Ha elköltözöm, majd örökbe fogadom, igaz, kishaver? – a kutya hátra fordult Bendegúz hangjára, és elkezdte csóválni a farkát. Bendegúz megsimogatta és mosolygott. Még sosem láttam ilyen őszintén mosolyogni. - Hogy kezdted el ezt? És miért? – kérdeztem kíváncsian. - Azért, mert mindig is akartam egy kutyát. Nagyon szeretem őket. De anyám nem engedte. Így megkerestem ezt a helyet, ahova kétnaponta eljövök – érdekesnek találtam ezt a történetet, és rendkívül aranyosnak. Jó érzés volt jót tenni ezzel a kutyával. Állítólag naponta kétszer vagy egyszer sétáltatják őket, és mindig szívesen fogadnak önkénteseket. Csodálatos érzéssel töltött el, hogy segíthettem. Bendegúz már két éve csinálja. Ki hinné? Visszavittük a kutyákat, és Bendegúz megkérdezte: - Jöhet az utolsó helyszín? Meglepődve néztem rá. - Bár ahhoz át kéne öltöznöd – végigmért engem, amitől kissé zavarba jöttem. - Mi a baj a ruhámmal? - Nem való oda, ahova megyünk. – felelte kacéran. Nekem pedig fogalmam sem volt, mire gondolhat. Hazakísért. Be akart jönni, de nem engedtem. - Miért nem mehetek be? – kérdezte meglepetten az ajtónk előtt. - Hát mert…ez az én személyes terem, és nem jöhet be csak úgy bárki - erre húzta a száját, de csak annyit mondott, hogy kapok 15 percet, és vegyek fel valami „szexiset”. Fogalmam sincs, mire célzott ez alatt. Felkutattam a szekrényemet, de semmire sem mondanám azt, hogy szexis. Végül felvettem egy fekete topot, aminek kivágott a háta, és egy farmerszoknyát. Reméltem, hogy megteszi. Rávettem egy farmerkabátot, mert kicsit még hűvös volt, és mert kényelmetlennek éreztem a kivágott hátú topot. Anyának mondtam, hogy későn jövök, és nem bánta. Anyukám sokkal lazább, mint én vagyok. Apa pedig mindig dolgozott. Folyton nyaggatnak, hogy mozduljak ki, ne tanuljak olyan sokat, kell a pihenés, kikapcsolódás, és persze, hogy barátkozzak. Ők sem értettek meg engem. Kimentem, és Bendegúz a lépcsőkorlátnak dőlve várt. Mikor kiléptem, végigmért, jó alaposan, majd annyit mondott, hogy megteszi. - Miért, hova megyünk? - Egy buliba. – mondta mosolyogva, és az arckifejezésemtől még jobban mosolygott. Úgy nézhettem ki, mint aki citromba harapott. A buliba érve kicsit elfogott a rosszullét. Mindenhol részeg emberek voltak, rángatóztak valami tuc-tuc zenére. - Nem hinném, hogy ez az én világom – mondtam Bendegúznak undorodva. - Ne hátrálj meg! Csak próbáld ki! – mondta, megragadva a kezemet és berángatott a tömegbe. Táncolni kezdett, felszabadultan, totál szabadon, és jól is nézett ki. - Gyerünk, táncolj! – mondta nekem is. Elkezdtem táncolni, de Bendegúz húzta a száját, és egyszer csak a derekamnál fogva közelebb húzott, és elkezdte mozgatni a csípőmet. - Hé! Ne már! – mondtam, mert zavarban voltam. - Miért ne? így kell ezt! Bátran, mozogj csak. Kicsit engedd ki a gőzt – bátorított. Szóval megpróbáltam ellazulni és elengedni magam. Egy idő után sikerült is, fel voltam spannolva. Becsuktam a szemem, és ringattam magam a zene ritmusára. Mikor kinyitottam a szemem, Bendegúz elragadtatva nézett rám. - Mi az? – kérdeztem tőle. - Semmi. Csak először látlak felszabadultnak. Önmagadnak. – felelte. – Na, olyan nagyon szörnyű ez? - Nem – válaszoltam, és úgy is gondoltam. Jólesett. Meglepő volt. - Hát itt vagyunk – mondtam, mikor hazaérkeztünk. Bendegúz hazakísért. - Igen. Nos, hogy érezted magad? - Meglepő, de sokkal jobban, mint eddig bármikor – feleltem mosolyogva. Izgatott voltam. – Élőnek éreztem magam – suttogtam elgondolkodva. - Látod, mennyi újat tudok mutatni? Ez volt a lényeg. Egész eddig nem éltél! Bezártad magad. Ezt akartam megmutatni. Ez az én álláspontom. Meghatározó ez a korszak, de nem a jegyeid miatt. Hanem mert most kell megtalálnod azt, amihez értesz. Amiben jó vagy. Hogy milyen ember is vagy igazából. Nem a matek és a fizika a fontos. Hanem a cselekedeteid. Élned kell. Kipróbálni mindent, amit csak most tehetsz meg. Átélni mindent, aminek most van itt az ideje. Alakítani a személyiségedet, a külsődet, bármit! Meg kell ragadnod a pillanatokat és át kell érezned. Sosem fognak visszajönni ezek a percek. Most kell megtalálnod, hogy ki vagy te! Hallgattam a szavait, és rájöttem, hogy igaza van. Nem a jegyeim határoznak meg. ÉN határozom meg önmagamat. Rá kell jöjjek, ki vagyok és mit akarok a világban. Végre ráébredtem. Ezután a nap után sose töltöttem annyi időt a tanulással, mint eddig. Persze figyeltem rá, de sokkal inkább arra, hogy milyen vagyok. Eljártam Bendegúzzal deszkázni, kutyát sétáltatni. Barátkozni kezdtem. És az új hobbim a rajzolás lett. Kiderült, hogy értek hozzá. Sokkal jobban figyeltem az érzelmeimre, és kerestem, hogy ki vagyok. Ijesztő volt, mert bizonytalan volt az egész. De pont ezért is volt izgalmas. Mert minden perce ÉN voltam. Peresznyák Réka
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|