(Aki szereti az irodalmat annak a gondolatai az utcán, a buszon, a vonaton sem halványulnak el. Személyek ihletik meg minden költő és író legnagyobb sikereit, s a legféltettebb kincseiket. Egyedül a szobában, a világot nem járva, semmilyen fény nem fog benézni egy ember agyába. Nyitott szemmel járj, s megtalálod a csodát ott is ahol nem számítottál rá.) A történetet egy fiatal anyuka szemszögéből olvashatjuk. Minden karácsonykor egy idegen lép be városunk határán, mosolya ragyog, magas, s rasztahajú. Senkit ne tévesszen meg a külső. Egy erős, tetovált, rasztahajú, de idősödő emberről beszélek, akinek a szíve a helyén van. Nem tudom a nevét, de a város életében talán ő az egyetlen, aki annyira szereti a havat és a nevetést, mint a gyerekek. Ezen a télen is mindent hó borított, hóembereket láthatott mindenhol, aki csak erre járt. Nagy készülődésben volt mindenki, már egy éve annak, hogy utoljára járt itt. Rég ideért, hiszen mindjárt vége van az ünnepnek. Nem érek rá, hogy kinézzek, az idő sürget, pedig szívesen adnék nekik a sütiből, amit szeret. Túl gyorsan telt az idő, a szeretet ünnepén este amikor a vacsora után a gyerekek a fához mentek ajándékot bontani, egy kopogás hallatsz az ajtó felől. Nem volt kint senki, csak egy doboz, amiben egy levél volt: “Mindig tudd, a dolgok egyszer történnek meg veled; a legértékesebb idő a pillanat, amelyben élsz.” Felnéztem és ott állt a házam előtt az idegen, még mindig mosolygott, raszta haja a hótól őszesnek látszott. Viszonoztam a mosolyát, s ezen az ünnepen velünk töltötte a karácsonyt, s megtanította mindannyiunknak, hogy egymásra mindig időt kell szakítanunk és nem engedhetjük, hogy a pillanat elszálljon. Soós Veronika
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|