Egészen kislány voltam. Óvodás, persze pörögtem, mint minden kisgyerek. Imádtam mozogni. Tele voltam energiával, amit ma már nem értek, miből nyertem és hogy volt mindig annyi. De tényleg: mindig. Nem bírtam a fenekemen ülni. Egy percet se. Eljártam tornászni alapszintre. Igazából annyira már nem emlékszem, de arra igen, hogy nem volt megterhelő. Fogócskáztunk és futkároztunk folyton. Azért spárgázni megtanítottak minket. Az angolspárga soha nem ment. De a jobb volt az ügyesebb lábam, erre rájöttem. Hidazni is megtanultunk. Szép az a mozdulat, ha valaki szabályosan meg tudja csinálni.
Egy napon anyukám megkérdezte, hogy szeretnék-e komolyabban tornászni. Akkor még nem értettem mire vállalkozok, kicsi voltam, és nem mértem fel a döntés súlyát, de egyből rávágtam, hogy akarok. Az eddiginél egy sokkal nagyobb terembe tornásztunk. Itt több edzés is folyt, korhoz kötötten, én ovis tornára jártam. Élveztem az edzők által felállított akadálypályákat zsámolyból, padból, és a gumiasztal, na az valami hihetetlen élvezetet nyújtott, mintha repültem volna. Egészen ügyes voltam, így óvoda végén az ovisokból kiválogattak néhányunkat, köztük engem is, élsportra. Na igen ám, de egy óvodás honnan tudta volna még akkor, hogy mire vállalkozik? Így belementem. Ki volt jelölve számomra az út. Kiválasztották nekünk az általános iskolát, amelynek órarendje igazodott az edzésekhez, de még így is fel voltam mentve informatikából, technikából, rajzból, énekből és testnevelésből. Vagyis, utóbbira mindig ötöst kaptam. Az osztályomból még vagy hatan jártunk tornaedzésekre. Bár gimnáziumra kettőre csökkent ez a létszám. A szertorna nehéz sport. Szellemileg és fizikailag egyaránt megterhelő. Akkoriban a szenvedélyem volt. A napom nehézségét nem a házi írás jelentette. Az volt a pihenő. Nekem a torna volt az életem fő eleme. Eléggé kemény sportág, a látszat ellenére. Minden izmot megmozgat, formálja az alakot, nem kell aggódnod, ha naponta megeszel egy-két csokit, mert semmi nem fog meglátszani. Sőt, volt egy időszakom, amikor anyukám „hízókúrára” fogott. Érdekes, de tényleg így történt. Kicsiként mindig figyeltem a nagyokat, miket csinálnak, vajon én is megtanulom-e majd azokat, vajon én is úgy fogok-e kinézni, én is járok-e majd versenyekre, mint ők. Felnéztem rájuk és igen, sok mindent megtanultam. Ami nekem természetes volt, egy átlagember pedig tátott szájjal bámult. 

Már messze elhagytam a szántóföldet. A fekete fák közt lépkedtem, óvatosan, nehogy csak egy kis zajt is csapjak. Az elszáradt falevelek fáradtan zörrentek meg lábam alatt. Hangtalan volt az erdő. Baljós némaság ölelt körbe, pedig tudtam, hogy körülöttem vannak. A törzsek mögül, a magasból, mindenhonnan engem figyeltek, de nem szólaltak meg. A szürke, semmitmondó égboltot fekete szárnyak szelték át. Északra tartottak. November vége lehetett talán, de már lehűlt az idő. Megálltam. A levegő megfagyott, bármelyik pillanatban eleredhettek az ezüstösen csillogó hópelyhek. Hosszú, kékes erezetű ujjaim elgémberedtek és tompa fájdalom járta át őket minden egyes mozdulatnál. Mély levegőket vettem és tüdőm minden szegletét bejárták a késő őszi szellők. A következő pillanatban egy apró neszt hallottam. Olyan halk volt, a dermedt csendben mégis robbanásnak hatott. Odakaptam a fejem, fürkésztem a sötétséget, de nem láttam semmit. 

​