Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy 14 éves kislány. Ennek a kislánynak egy barátja sem volt, szülei elhanyagolták, nem törődtek vele, így magányosan élte mindennapjait. Az iskolában is inkább háttérbe húzódott, senkivel sem beszélgetett. Mindig is úgy érezte, hogy kilóg a korabeli lányok közül. Volt egy nagy szenvedélye, amelyhez átlagon felüli tehetség is párosult. Gyönyörűen tudott rajzolni. Ha ceruzát, tollat, vagy ecsetet fogott a kezébe, egyből egy páratlan univerzumot tudott teremteni egy fehér papírlapra. Műveit nehezen lehetett érteni, de magával ragadóak voltak, mindegyik egy elképzelt valóságot jelenített meg annak minden szörnyűségével, és szépségével együtt. Eleinte, mikor rátalált tehetségére, még nagy lelkesedéssel mutatta meg szüleinek a rajzait, akik megnézték ugyan, de nem látták meg bennük az értéket. „Szépnek szép, de mi akar ez lenni pontosan?” vagy „Gyakorolj még!” – hangzott a kritikájuk. Ezek után a kislány soha többé nem mutatta meg rajzait a szüleinek, mindet gondosan elrejtette, miután elkészült velük, és csak néha vette őket elő, visszanézte régi munkáit, és elképzelte, hogy át tud lépni abba a másik világba.
Bár csodálatos képességgel bírt, szerető szülők és barátok híján senkitől sem kapott dicsérő szavakat. Így élte le élete nagy részét. Az osztályában a lányok csak a telefonjukba mélyedve voltak hajlandóak bárkivel is kommunikálni, naponta ezer ugyanolyan sablon fotót posztolva magukról, és egymást a kedvelések száma alapján értékelték. Mindegyiknek drága telefonja volt, drágának tűnő holmijuk, az arcuk frissen púderozott volt a több rétegnyi alapozó felett, az instagramjuk pedig tele volt kihívó képekkel, minden étkezésük fotójával, és a szombat esti bulik elmosódott részeges bizonyítékaival. A kislány nem akart ilyen lenni. Utálta a hazugságot. De mégis csinált magának egy profilt, azért, hogy magányos éjszakáin fel-felleshessen az instagramra, és megnézhesse ezeket a lányokat, akiket utál. És már magát is megutálta, amiért irigykedett rájuk. Minden kép alatt több száz, sőt valahol ezer szívecske jelentett virtuális elismerést, és ez volt az, amire a kislány is vágyott. Elismerés. De nem azért, amiért drága telefonja van, nem azért, mert drágának tűnő holmijai, nem azért, mert arca frissen púderezett a több rétegnyi alapozó felett, és nem a kihívó képekért. Az egyetlen igaz dolog, ami értéket képviselt, és amiért elismerésre vágyott, az a művészi tehetsége volt. Elhatározta, hogy feltölt egy képet, a legjobban sikerült rajzáról, amely őt ábrázolta egy hatalmas tömeg előtt. Az arcok már-már összemosódtak, de látni lehetett a tekintetekben a rajongást, amellyel bálványozott művészükre tekintettek. A kislánynak nem volt drága telefonja, amivel elég szép képet tudott volna készíteni, és ami a legtökéletesebben vissza tudta volna adni rajzának látványát. Szülei sosem költöttek rá, nem adták meg neki, amire vágyott, helyette saját magukat halmozták el felszínes javakkal. Így hát a kislány úgy döntött, hogy ellopja az édesapja drága készülékét egy óvatlan pillanatban, és majd később visszacsempészi. Így is tett, bár nehéz volt lecsillapítania keze remegését, miközben megörökítette legszebb művét. A bűntudatot azonban rögtön elnyomta valami megmagyarázhatatlan pezsgés, amit akkor érzett, mikor végre nyilvánosság elé bocsátotta legféltettebb belső vágyát ábrázoló rajzát. Csak várt, és várt, hogy megérkezzen az első kedvelő, de semmilyen visszajelzést nem kapott. Teltek a napok, és még mindig nem jelent meg egy szív sem a képe alatt, ami egy kicsinyke vigaszt jelenthetett volna jelentéktelen kis életében. És ilyenkor újabb magányos éjszakák sora következett, és megint azokat a lányokat nézte, és már nem irigykedett rájuk, hanem dühös volt az elismerésükre. Dühös volt a szüleire, akik sosem szerették, és dühös volt a világra, ami sosem fogadta be. Elhatározta, hogy enged a csábításnak, és bármit bevet annak érdekében, hogy elismerést szerezzen. Ehhez azonban először el kellett rejtenie valódi énjét. Így hát a kislány úgy döntött, hogy ellopja az édesanyja drága sminkkészletét egy óvatlan pillanatban, és majd később visszacsempészi. Jó kézügyessége és egy kis gyakorlás eredményeként új arcot készített magának. Pattanásait eltüntette, száját dúsabbnak láttatva mesteri pontossággal rúzsozta ki magát. És képeket tett fel, amelyeken úgy tűnt, drága telefonja van, drágának tűnő holmija, az arca frissen volt púderozva a több rétegnyi alapozó felett, és kihívóan csücsörített a tükörbe, ami előtt irreálisan kicsavarodott pózban vékonyabbnak tűnt, és sokkal idősebbnek a koránál. És mintegy varázsütésre elszaporodtak a kedvelések, kis szívecskék hadai jelezték, hogy az embereknek tetszik, amit látnak. És a kislány látta, hogy ez jó. Hogy a hazugság tetszik az embereknek. És a kislány már nem lógott ki többé a korabeli lányok közül. És a szülei büszkék voltak rá, amiért hirtelen lettek barátai, és amiért már sosem foglalkozott a bugyuta képzelt világával. Rajzai mélyen elsüllyedtek a feledés homályába, az általa alkotott univerzum pedig csak távoli gyerekes emléknek tetszett. Szülei elhalmozták minden jóval, drága telefonnal, és drágának tűnő holmikkal, bár szeretetet még mindig nem kapott tőlük. Nem is kellett, hiszen virtuális életében több ezer rajongó várta, hogy újabb képet tegyen fel magáról, amin ugyanolyan sminkben, ugyanolyan kicsavarodott pózban, kihívó ruhában látszik, és amire perceken belül több száz, napokon belül pedig több ezer kedvelés érkezett. És a kislány szerette hallani telefonja pittyegését, akárhányszor kedvelte valaki a képét, és szerette számolgatni, nézegetni, hogy kiknek tetszik. Úgy érezte, mintha képes lenne megfürödni abban a sok-sok kicsi szívecskében, amit dicséret helyett kap, és be tudna takarózni az elismerés pihe-puha palástjával. És telefonja folyton-folyvást pittyegett, és a kislány boldog volt a virtuális rivaldafényben. És egyre többen követték. És nem csak az instagramon. Egyre többen ültek körülötte, és nézték, ahogyan eszik, amit eszik, és figyelték minden egyes nyelését, minden harapását, és szemükben látni lehetett a rajongást, amellyel rátekintettek. Néha ellökték a helyéről, és az étel fölé hajoltak, hiszen tökéletes perspektívát kaphattak így az étkezéséről. De a kislány ezt élvezte, hiszen sokan kedvelték azt, amit csinál, akkor is, ha az egy olyan közönséges és unalmas tevékenység volt, mint az evés. Bár ahogy egyre többen akarták látni, gyakran azelőtt félrelökték, hogy bele tudott volna harapni ebédjébe. Egyre kevesebb falat jutott hozzá, de a kislány ezt is élvezte. Örült, hogy rajongóitól már egyből elismerést kapott. Egyre többet fogyott, és így már nem is kellett irreálisan kicsavarodottan pózolni a tükör előtt, anélkül is vékonynak látszott. És már sosem kellett felraknia semmit az instagramra, hiszen virtuális népszerűsége kiterjedt a való világra. Bármerre is ment a kislány, több ezren követték, és némán dobálták felé kedveléseiket. És mire a kislány észbe kaphatott volna, már minden nap hallotta a pittyegést a fejében, ami már már fülsiketítő volt, és fulladozott az immár valóságos kedvelésektől, és az elismerés előbb még pihe-puha palástja már mindenhol szúrt, égetett, és fojtogatta a kislányt. Bármerre ment több ezren követték, de a kislány már nem örült, hogy nem lóg ki a korabeli lányok közül. És már nem örült a hazugságnak. Élete minden perce menekülés volt a saját hazugsága által kreált hírneve elől, de a tömeg sehol sem hagyta magára. Sebesen rohant haza, a tömeg már a házuk előtt óriásira duzzadt, de sikerült átverekednie magát rajta, lábakra taposott, belekönyökölt pár bordába, de csak egy cél lebegett a szeme előtt. Végre egyedül lenni, és kicsit újra a régi lenni. Beleroppant a hazugságaiba. Berontott a szobájába, és a tükörben látta, hogy sminke elfolyt, ruhái szakadtak. Sírni kezdett, könnyei teljesen leáztatták a régóta takaró maszkot. Meg akarta mutatni a tömegnek, hogy ki is volt ő valójában, mielőtt teljesen feladta önmagát ismeretlen lájkolók semmit sem érő elismeréséért. Kinyitotta szekrényét, és régi rajzait kereste, hogy megmutathassa rajongóinak az igazi értéket, és ne azért szeressék, amiért drága telefonja van, nem azért, mert drágának tűnő holmijai, nem azért, mert arca frissen púderezett a több rétegnyi alapozó felett, és nem a kihívó képekért. De nem találta már őket. Szülei az összes műalkotását kidobták egy kivételével. A kép őt ábrázolta egy hatalmas tömeg előtt. A kislány fogta a rajzot, és kiment a házból egyenesen a sokaság elé, felmutatta, és könyörgött, hogy nézzék, és lássák meg benne az értéket. De az arcokon csak a megrökönyödés látszott, mert a kislányon nem volt smink, drágának tűnő ruhái szakadtak voltak, és rajzát senki sem értette. A kislány tehetetlenül állt ott, könnyei patakként csordultak le pattanásos arcán, miközben a tömegből egy hang kikiáltott: „HAZUG!” És mindenki skandálni kezdte. És már nem hallatszott semmilyen pittyegés, csak az egy emberként felhangzó morajlás, amely ezt az egy szót mantrázta hangosan. „Hazug, hazug, hazug.” Az arcok összemosódtak a kislány előtt, és már nem lehetett látni a tekintetekben a rajongást, csak izző gyűlöletet. „Hazug, hazug, hazug.” A tömeg egy nagy arccá olvadt össze, amelyben a kislány felismerte önmagát, aki így szólt hozzá: -Nem örülsz, hogy ilyen sokan követnek? Hát nem pont erre vágytál? Szabó Dorottya
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|