Kicsit megfáradtan, de mégis enyhén felpörgetve vonszoltam ki magam az ágyból. Még mielőtt zuhanyoztam vagy fésülködtem volna magamra terítettem a köntösömet és anélkül, hogy tükörbe néztem volna lerobogtam a konyhába. Volt kemény két órám elkészülni. Mióta sietett ennyire az idő? Mikor vált a világ ilyen rohanóvá, hová siet ennyire mindenki? Semmit sem értettem, egyre nehezebben tudtam feldolgozni ezt a hatalmas sietséget ami mindannyiunkat körülvett. Régen minden másképp volt... Hiába váltott engem a már régen is kevésbé népszerű társam, csak a családi összejövetelekről, az együttlétről és a szeretetről szóltam. De most... Egyre sötétebb fellegek árnyékolják a délutánjaimat. A gyerekek ellustultak és egy szörnyű generáció ül az iskolapadokban néhány kivétellel, a tanárok többsége ahelyett, hogy építené a gyerekek önbizalmát csak rombolja azt, nem egy életet tönkretéve. Sok ember utálja a munkahelyét, mert a főnök lenézi őket, és úgy bánik velük, mint az utcán díszelgő kutyagumival szokás. Nem csodálom, hogy a délutánjaimon már mindenki azon aggodalmaskodik, hogy Hétfő majd mit hoz a számukra, miután leváltott engem... Engem, aki minden vasárnap egyszerre vagyok a templomban, a hegyekben, földön, vízen levegőben. Engem, aki minden családi összejövetel meghívott vendége vagyok. - Szia te drága - köszöntött engem Csütörtök. - Tudom, hogy sietsz ezért bekészítettem a kávédat, mert Péntek elég rosszul érzi magát... Majdnem elájult és negyven fokos láza van - hadarta el a végét, én pedig abban a minutumban elvettem a kezéből a kávémat, egy húzóra megittam és lecsaptam a konyhapultra, majd már rohantam is Péntek szobájába. Tényleg ott feküdt az ágyon, olyan állapotban, mint a mosott rongy. Késésben voltam, persze, de a család az első és nekem csak a hat testvérem van. Persze, Vasárnap vagyok, nem lehetek pontatlan, csak úgy, mint ahogy egyikünk sem engedheti meg magának azt a luxust, de a családom mindenekelőtt állt, bármivel szemben elsőbbséget élveztek. Péntek halálosan sápadt volt, a szemei alatt szén fekete karikák sötétlettek, mint egy hatalmas panelház sötét, éj fekete árnyéka egy verőfényes, nyári délutánon. A láz miatt még négy vastag takaró alatt is remegett, a fogai egyszer-egyszer hallhatóan koccantak össze. A magas hő miatt izzadni kezdett, a haja úgy tapadt hozzá a homlokához, mintha most szállt volna ki a Balatonból. - Ajj te lány, mondtam, hogy hideg lesz - ráztam meg a fejem. - Hozzatok borogatást, főzzetek öt liter teát és amíg az készül, egy pohár víz és Algopyrin kell neki - néztem a többiekre áthatóan, és mindenki elindult. - Tudod - krákogta Péntek. - Olyan anyás vagy. Bármikor valami történik, te vagy az első, aki ugrik. Ha valamelyikünk egy kicsit is elaludt, te már keltesz minket - nevetett egy aprót, bár a megfázás miatt elég rekedt volt a hangja, és kisebb köhögő rohamot kapott. - Sosem tűnt fel - rántottam meg a vállamat. - Csak annyit teszek, hogy figyelek rátok - mosolyogtam. - Persze - mondta szarkasztikusan. - Amikor Szerda elé vetetted magad még anno ötvenhatban, mikor majdnem szitává lőttek az oroszok, akkor is csak figyeltél ránk. Elmerengtem az emléken, elidőztem minden apró részletén. Mi heten mindenhol ott voltunk, mindannyian. A rádiónál lőttek ránk. Akkor rövid hajam volt, és még eredeti barna színében pompázott. Az elsők között voltam, akik kiszúrták a katonákat, és pont időben löktem ki Szerdát az útból. Igaz, hogy egy golyó végezte a jobb vállamban ami pokolian fájt, de így visszagondolva megérte. Talán annak a hatása, hogy általában vasárnap tartják a nagyobb családi összejöveteleket, de most, hogy így mélyebben belegondoltam, tényleg én voltam az anya figura a csapatban. És ahogy felpillantottam az órára, belém hasított a felismerés mint derült égből a jégeső, hogy annyira elidőztem az emlékeim között, hogy már alig volt egy órám hátra. Így hát egy gyors bocsánatkérést követően olyan sprintet nyomtam a szobámig, amit maga Usain Bolt is megirigyelt volna. Szabó Laura
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|