Mindig úgy érzem, hogy nagyon rossz ötlet volt azt mondani, hogy mind a heten – heten mint a gonoszok – egyedül csináljuk végig ugyanazt a monoton dolgot minden héten. Akárki találta ki, kedvem lenne belelökni a kályhába a boszi mellé. Fáradt voltam, nyűgös és a legérdekesebb, hogy még csak nem is azért jöttem ide, mert annyira szerettem volna. Szimplán azért, mert már kellett valami szórakozás, ahogy az elmúlt években mindig eljutottam egy olyan pontra, ahol eldöntöttem, hogy most bizony muszáj valamit kezdenem magammal mert ez a folyamatos vegetálás huszonnégy órában nem tesz jót az idegeimnek. Körbe néztem magam körül: az osztályterem tele volt, a falak csak olyan fehérek voltak, mint a latyakos hó, a padok tele voltak szórva szeméttel, könyvekkel és füzetekkel, kivéve persze azokat, akik még nagyban körmölték a házi feladatot. A többi fiú ökörködött, a lányok azt beszélték, hogy melyik új filmben éppen ki a leghelyesebb srác, én meg a fejemből kinézve, az ablakon át a kinti tájat – már amennyire az iskola udvarának nevezett, itt-ott egy-egy fával megfestett betontengert tájnak lehetett nevezni – és azt vártam, hogy mikor kezd el valami érdekes tini-dráma történni. Mert a diákoknak is csak ez hozott egy kis színt a szürkeségbe, meg az, hogy akik tehetséget éreztek magukban azt szakkörök keretein belül kibontakozhattak. Meg az alkoholizálás hétvégén. Mennyire örültem ilyenkor, hogy nem a nagytesóm vagyok… Szerencsétlennek mindig azzal indult a nap, hogy meghallgathatta, ki, hol és hogyan rúgott be annyira, hogy azt se tudta a végére, hol van. De hát ez Hétfő sorsa, meg az, hogy a pokolba kívánja a társadalom. Nem csodálom, hogy emiatt szinte mindig depressziós és kezd antiszociális lenni… Iskolába járni nem volt a világ legszívmelengetőbb dolga. És ezt nem csak jómagam - aki minden egyes alkalommal egy pacsival váltottam az előttem lévő munkást egy kegyetlen huszonnégy órás műszakra – gondoltam így. Akárhogy is szemléltem ezt az egész helyzetet, arra jutottam, hogy csak a kisgyerekek, akik még nem jártak iskolába, tudnak igazán gondtalanok lenni. Bölcsőde, óvoda vagy az otthon kényelme anyuval, aki vicces és kedves és jó megölelni. De az iskolások… Talán a kis első osztályosok még meg tudták tűrni az iskolát magát és vele együtt engem is, de ahogy idősebbek lettek az emberek és közeledett az érettségi akár sürgetően, akár lassan de biztosan, utálat alakult ki bennük. Na meg az egyetemisták sem kifejezetten kedvelnek engem… Ó, ne haragudjatok. Talán amíg a tanárra és a drámainak tűnő értelmetlen semmire várunk, akár be is mutatkozhatnék. Mindenki ismer, mindenki észre vesz, de elég furcsán néznek rám, a pesszimisták egyenesen ezer pokol lángoló dühével képesek a szemembe nézni, mintha elveszett gyermekeik halálsikolya lenne elrejtve sötét szemeimben, amik minden éjjel visszhangoznak, mikor fütyül a szél. A szemeim alatt karikák sötétlettek attól az alváshiánytól, ami az idők kezdete óta az idők végezetéig elkísér. Ehhez párosult hollófekete hajam és már-már betegesen sápadt bőröm, ami csak még inkább ellenszenvessé tudott tenni pár ember számára. Pedig egyébként személyiségre nem vagyok olyan, mint a sátán. És ezt az optimistábbak még valamennyire látják is. Én egy nagyon anyukás, aranyos személy lennék, csak rám vetül a nagytesóm árnyéka, és ezért egy kicsi jut nekem abból a gyűlöletből, amit általában megkap. Egyébként Kedd vagyok. És most bocsássatok meg, de megjött a tanár. Aki történetesen most kezdett el az egyik lánnyal üvöltözni. ERRE VÁRTAM! Szabó Laura
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|