A hónap, amit utálsz. Mert utálod, nem? Oké, igen, tényleg rövid, de tök hideg van, nincs szünet és még olyan messze a nyáriszünet. Akkor mi a jó benne? Az én történetem jó. Hadd meséljem el! Február 12-ét írunk. -5 fok van, és nem részletezném, hogy mim is fagy be épp. Még 2 teljes nap a nagy napig, ezért el kell mennem egy nevetségesen giccses ajándékért az egyik barátomnak, akit idén húztam. Igen, minden évben húzunk, és meglepjük egymást. Szinte már verseny, ki találja meg az év legundorítóbb valentin napi ocsmányságát. Általában elmegyünk valahova kajálni, ahol kibontjuk a kincseinket. Állati jó hangulat van minden évben, egyszerűen így nem lehet nem szeretni az ünnepet. Beléptem az üzletbe és azt hiszem, egyből meg is találtam, amiért jöttem. Kifelé menet azon gondolkoztam, hogy vajon a többiek túlelik-e azt a súlyos nevetőgörcsöt, amit az ajándékom fog okozni. Remélem, igen. Már félúton voltam hazafele, amikor megláttam egy hajléktalant (elég szokatlan látvány a városban), az egyik padon ülve. A semmibe bámult. Összeszorult a torkom. Kemény hónap. Nagyon hideg van egész télen, én már attól rosszul vagyok, ha a suliig meg vissza kell mennem, ez az idős ember pedig nagy valószínűséggel az ideje nagy részében a szabad ég alatt alszik. Láttam mellette egy nagy szatyrot és biztosra vettem, hogy addigi élete maradványaival van tele. Szörnyű, hogy olyan világban élünk, ahol valaki utcára kerülhet. Hogy egy szatyorba beleférjen az élete. Hogy történhet meg ilyesmi? Van olyan, aki ezt érdemli? Nem is vettem észre, hogy megálltam, amíg meg nem szólított. - Kisasszony? - Elnézést, csak... Maga hogy éli túl? - kérdeztem suttogva, és nagyon reménykedtem benne, hogy nem veszi magára és abban is, hogy nem baltás gyilkos. De szerencsére csak megcsóválta a fejét és halkan így szólt: - Magam sem tudom. Vannak éjszakák, amikor a hajléktalanszállóba megyek, máskor csak bebújok valami fedett helyre es reménykedem, hogy nem zavarnak el. Vannak kedves emberek, akik segítenek. Megszánnak étellel, vagy egy kis pénzzel. Nem tudom, mire mennék nélkülük... Nehéz élet. Napról napra élek. Mennyi mindent megosztott velem, egy idegennel. Ő is kedves embernek tűnt. Nem olyannak, akin a kedves emberek segítenek. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Helyette odanyújtottam neki a szerzeményemet. - Tudja, a barátaimmal minden évben felkutatjuk egymásnak a legbutább valentin-napi ajándékot. Én ezt vettem, de magának nagyobb szüksege van rá. Kérem, fogadja el. A bácsi könnyes szemmel nézett rám, pedig még meg sem nézte, hogy mi van az ajándéktáskában. Miután kivette belőle a takarót, elmosolyodott és megkérdezte, hogy biztos nem bánom-e, hogy nem az én ajándékom lesz a legvicesebb. Azt feleltem, hogy egyáltalán nem, amíg örül az ajándékának, aminek csak egyetlen hátránya volt: Hogy míg az egyik fele egyszerű piros, addig a másikon van egy kutya, elfordított fejjel, a lábait pedig egy bohóc öleli át, valamiért könyörögve. Mindezt egy rózsaszín háttér tetézi, jó nagy piros betűkkel pedig ez áll rajta: Boldog Valentin-Dogot! Ja, és persze a kutya szőre, meg a bohóc kék-zöld haja kiállt a takaróból. Ezen kívül vastag volt és puha. Mégis a legszörnyűbb takaró volt, amit eddigi életem során valaha láttam, de tudtam, hogy őt nem érdekli, mi van a takarón. Örültem, hogy neki adtam. Bár tudom, hogy egy takaró nem a világ, és ettől még nem lesz otthona és munkája. De segítettem neki. Legalább egy kicsit. ~ Zs.
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|