Nem tudom, hogy lett vége mindennek. Én már csak beleszülettem ebbe a kihalt világba. A mindennapjaim a túlélés körül forognak. Minden egyes napért meg kell szenvednünk, és sosem tudjuk, hogy ki távozik el legközelebb közülünk. A csoportunk nyolc főből áll. Bocsánat. Már csak hét főből. Ma reggel Magas meghalt. Holtan, és már hidegen találtuk az ágyában. Régóta betegeskedett. Azért, hogy ne fertőzze meg a többieket ki kellett tennünk őt a sziklára. Nem kockáztathattuk, hogy veszélybe sodorja kis csapatunk életben maradt tagjait. Őszintén szólva én nagyon sajnálom, hogy elvesztettük. Mindig is kedveltem Magast. Ő volt a harmadik ember rajtam, és Sápadton kívül, aki tudott olvasni. Bár neki ment közülünk a legrosszabbul, de nem számított, én tiszteltem érte. A többiek különcnek tartották. Mindig különcnek tartják azt, aki ért még ezekhez a tudományokhoz. Ebben a világban már nem számít az ilyesmi, csak az, hogy mennyire bánsz jól a fegyverekkel, és mennyire vagy találékony. Ennyi, ami számít. Mindenki furcsán nézett rám, amikor meg akartam tanulni olvasni. De nekem ez mindig is egy olyan misztikum volt, ami kicsit a régi világhoz kötött. Ahhoz a világhoz, amit sosem ismerhettem, és keveset tudok róla, de mindig is vonzott. Úgy képzelem, hogy az emberek teljes békében éltek, tisztelték egymást, mindenki egyenlő volt. Csodálatos lehetett a világ. Néha esténként mindig az ismeretlen múltra gondolok elalvás előtt, hogy álmodhassak róla, de sajnos nekem ritkán vannak álmaim, amikre emlékeznék. Sötét azt mondta, hogy ez azért lehet, mert mindig félek a kinttől. Ő olyan bátor. Azt állítja, hogy nem fél sosem, ha élelemért megy, de én nem hiszek neki. A félelmet mind megszoktuk már és megtanultunk együtt élni vele, de sosem fog megszűnni. Van néhány – úgynevezett – könyvünk. Ezeket még a régmúlt idők emberei írták, és nagyon érdekesek. Bár nem mindegyiket értem. Igazából csak egyet értek. Sápadt azt mondta, hogy amelyiket nem értjük az más nyelven íródott. Furcsa belegondolni, hogy létezett többféle nyelv, de egyáltalán nem értem a miértjét. Ez kicsit összezavar, hiszen, ha a régiek egyenlően, és összetartásban éltek, akkor miért volt szükség más nyelvekre? Van pár dolog, amit nem egészen tudok összerakni. De szentül hiszem, hogy a múlt fantasztikus volt. Hiszen minden jobb, mint az életért küzdeni, és végig nézni minden csoporttagod halálát. Amióta az eszemet tudom rengeteg embert vesztettünk el. A szüleim közül egyikőjüket sem ismertem, szóval mindig azt tartottam apámnak, vagy anyámnak, aki a rangidős volt a csoportban. Születésemkor nem kaphattam rögtön nevet, hiszen egy gyermek túlélési esélyei mindig kritikusak. Körülbelül öt éves lehettem (nem tudom pontosan, mert az évek rettentő lassan telnek, és a születésnapokat sem tartjuk számon), amikor elneveztek Foltosnak, a jobb bokámon található nagy barna anyajegy után. Rajtam kívül volt köztünk egy másik gyerek is, aki még az én elnevezésem után sem kapott sokáig nevet. Körülbelül hét évesek voltunk mindketten, amikor meghalt. Ezután folyamatosan cserélődött a kis közösségünk összetétele. Emlékszem arra, amikor a legtöbben voltunk. Tizenhatan éltünk akkor egyszerre. Bár akkor voltunk a legtöbben, én mégis akkor éreztem magam legjobban egyedül. Sokan úgy jöttek menekültként, és mi befogadtuk őket. Sok volt a számomra idegen. Sápadtot ismerem a legrégebb óta. Akkortájt érkezett, amikor a nevemet kaptam. Ő tanított meg mindenre. Tudom, hogy nem szabad senkihez igazán kötődnöm, de azt hiszem ő áll hozzám a legközelebb. Persze tudom, hogy őt is elveszíthetem akármikor. De az sem biztos, hogy én túlélem a holnapot. Holnap én vagyok a soros a vízszerzésben. Ezt a feladatot utálom a legjobban. Nem ez a legveszélyesebb, de ide mindig csak egy embert küldenek. És ez az, amit annyira utálok benne. Azt, hogy teljesen magamra vagyok utalva. De ilyen ez a világ. Bár társaságban élünk, ha szembe kell nézni a halállal mégiscsak egyedül maradunk. Ezért vonz annyira a múlt. A régmúlt kor emberének még voltak tervei, még volt jövője. Mi csak az életünkért küzdünk. És már nincs jövőnk. Jövő nélkül pedig, igazából mit is ér a rövid kis életünk? Szabó Dorottya
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|