Azaz, mi történik ha a fotózás a szenvedélyed?
0 Comments
Az idő és annak múlása egyike a földkerekség legérdekesebb és legvitathatóbb dolgainak. Egyszer sietetjük, másszor lelassítanánk, de néha csak azt kívánjuk álljon meg ott ahol van és hadd ragadjunk bent egy boldog, rég áhított pillanatban. Miért? Talán félünk, hogy már sohasem lesz ugyanolyan, mint akkor és ott. Persze, ki ne aggódna emiatt, de ha kicsit mélyebbre ásunk, megtalálhatjuk a titok nyitját: az idő szépsége az elmúlásban rejlik. Mi lenne, ha sikerülne megállítani egy kiválasztott helyzetben? Akkor örökké boldogok lennénk? Ugyan, egy ideig eltöltene minket az eufória, majd fokozatosan eltűnne a varázs. Az egész impulzus megszokásba csapna át. Azt hiszem minden kizárólag rajtunk áll, mi dönthetjük el, mit mennyire tudunk értékelni. Nem baj, ha nem minden percünk ugyanazt váltja ki belőlünk, mint egy „fokozhatatlanul” örömteli pillanat. Hiszen minél tovább várunk a következőre, annál jobbat kapunk, vagyis nem biztos, hogy jobbat, de jobban tudjuk értékelni azt. Mégis butaság epekedni az újabb után, mert eközben könnyen megfeledkezünk arról, hogy nem a körülmények határoznak meg minket, a történetet mi írjuk, a pillanatot mi tesszük felejthetetlenné. Mit ér egy tökéletes helyszín megfelelő szereplők nélkül? Feleslegessé válik egy játszótér is, ha nem tölti be gondtalan gyermekkacaj. Emberi mivoltunk teszi, de mindig keressük a hibát, ha nincs problémánk, kreálunk magunknak. Ezek után nem várhatjuk el az „örök boldogságot”, meg sem érdemelnénk, úgyis tönkretennénk a negatív eszméinkkel. Mi rendelkezünk saját életünk felett, ha boldogok akarunk lenni, azok is leszünk. Néha nehezünkre esik ezt elhinni, főleg ha épp mélypontra kerültünk, akár a magánéletben, akár a munkában, de minden jóra fordul, csak tennünk kell érte. Ha nem hagyjuk magunkat összeomlani, hanem töretlen lelkesedéssel folytatjuk, amit elkezdtünk, az életünket. Ajándékba kaptuk a világrajövetel lehetőségét. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy hálát adunk a sorsnak mindezért. Minden megnyilvánulásunk a hozzáállásunkat tükrözi. Amíg pesszimista gondolatok vezérlik elménket, képtelenek leszünk bevonzani, észrevenni a pozitívumokat, pedig ott hever mind a lábunk előtt, csaknem belebotlunk és ahelyett, hogy megcsodálnánk, odébbrúgjuk és visszazökkenünk monoton valóságunkba, a megszokás szürke szövevényébe, amiből nem találjuk a kivezető ajtót, pedig a kulcs a tenyerünkben hever. |
Archívum
March 2024
|