(egy igaz történetet mesélek el most nektek, de a személyek kilétének megőrzése érdekében álneveket használok)
A „szerelmi bánat” hozott minket közelebb egymáshoz. Gáborral barátok voltunk, de főleg csak társaságban találkoztunk. Nekem tetszett a legjobb barátja,Matyi, neki pedig az én egyik legjobb barátnőm, Ági. Ők pedig egymásnak. Elég szívás, hülye helyzet volt. Főleg, hogy Gábor randizgatott Ágival. De elcseszte. Én pedig kicsit összetörtem, amikor Matyiról ábrándoztam, és megcsörrent a telefonom. - Randizunk. – közölte velem Ági. Arra gondoltam, hogy Gábor rendbe hozta a dolgaikat. Aztán jött az arculcsapás. - Matyival lesz randim. – amint kimondta a nevét, lefagyott a mosoly az arcomról. Áginak fel sem tűnt, hogy csendben hallgatom végig az áradozását, sőt a hívás közben elkezdtem könnyezni. Miért történik az, hogy ha nekem tetszik valaki, ő emberszámba sem vesz? Ráadásul az egyik legjobb barátnőm tetszik neki. Perfekt. Valami hülye indokkal letettem. Sohasem mondtam el neki, se senki másnak, hogy Matyi tetszett nekem. És milyen hülyén éreztem magam, akárhányszor szóba került Ágival. Egyedül Gábor tudott róla. Én kipanaszkodtam magam neki, ő pedig nekem. Bár tél volt, de mindig a lakásunk mögötti hintákon ülve beszélgettünk. Egyre többet találkoztunk, elkezdtünk másról is beszélgetni. Szép lassan barátok lettünk. Kezdtük megszokni egymást. Gábor szókimondósága kompenzálta az én elhallgatásomat. A bunkó őszintesége az én burkolt, szépített célzásaimat. Még mindig nem tudtam elképzelni, hogy lehetek ilyen balszerencsés helyzetben. Életemben másodszorra, egyébként, de az másik történet. Kicsit amiatt is furcsán éreztem magam, mert Gábor és Ági között furcsa volt a légkör. Nem tudtam egyikük oldalára sem állni. Semleges voltam, de mégse. Én voltam az, aki mindkettejüket meghallgatta, aki mindent tudott, de sok mindent nem mondhatott el. Felemésztő volt. Ági pedig sokat beszélt Matyiról. Fájt és frusztráló volt, mert mindannyiszor rám jött a sírógörcs. De Gáborra támaszkodhattam. Egyre több programot csináltunk együtt. Kosaraztunk, önkénteskedtünk, beültünk valahova. A karácsonyt és a szilvesztert is végig beszélgettük szinte. A baráti társaságunkkal korizni is voltunk: Ági, Reni, Fanni, Matyi, Gábor és én. Nem tudok korizni, ezért a többiek segítettek, mentem kézen fogva mindenkivel, kivéve Matyit. Gábor utána ki volt akadva. Fájt neki együtt látni Matyit és Ágit, és bár nekem is, de közel sem annyira, mint Gábornak. Bevallotta nekem, hogy szerelmes Ágiba. Nem tudja kiverni a fejéből. Majdnem sírt. Próbáltam vigasztalni. Ahogy átöleltem, hallottam, hogy próbálja leküzdeni a gombócokat a torkában. Még sosem láttam sírni. Most is csak majdnem.. Telt az idő, én túl voltam Matyin. Ági és Matyi között végül nem lett semmi. Én próbáltam ismerkedni, és Gábor is ezt tette. Mindig csodáltam a merészségét. Egyszer egy kávézóban voltunk. A szomszéd asztalnál ült két lány, és az egyik megtetszett Gábornak. Mikor távozni készültünk, Gábor adott a pincérnek egy cetlit, hogy vigye oda a lányhoz. A cetlin a neve állt és ez a szöveg: Ha bejelölsz facebookon, meghívlak egy kávéra. Ki csinál ilyeneket? Sosem gondoltam volna, hogy az ilyesmi működik, de a lány bejelölte. Gáborban volt valami csábító. Alapból szőke hajú, kék szemű, de nem ez volt a fő oka. A kisugárzása nagyon magabiztos és meggyőző volt. Ezeket tudta is magáról, és ki is használta. Nagyon nagy szoknyapecér, ha mondhatok ilyet. Néhányat a praktikái közül láttam is. Ügyesen forgatta a kártyáit, nem félt a visszautasítástól, és jól bánt a szavakkal. Humoros volt. Mégsem gondoltam rá soha úgy. Talán dacból. Még jóval előbb, amikor csak ismerkedtünk, Renivel, Ágival és velem egyszerre találkozott, így bandáztunk. Akkor egyszer megjegyezte nekem, hogy valamelyikünk belé fog szeretni. Engem felháborított ez a kijelentése. Hogy lehet valakinek akkora arca, hogy kijelentsen ilyet? De igaza lett. Reninek tetszett először, aztán Ágival volt is valami, és sokkal később engem hálózott be. De még nem! Barátok voltunk. Nagyon sokáig. Nagyon sok mindent tudtam róla. Olyanokat, amik miatt eldöntöttem, hogy vele sose szabad semmi többnek kialakulnia velem. Nem mintha elhittem volna, hogy ő valaha gondolna rám úgy. Tudtam róla, hogy többször is megcsalta a barátnőjét, azt is, hogy nagyon sok lányt kiszemel magának, sok lánybarátja van, és csak olyanok, akik szépek, azaz bejönnek neki, és flörtöl, akkor is, ha barátnője van. Ezek az információk elegek voltak ahhoz, hogy ne akarjam őt párkapcsolatban. De barátnak jó volt, és szerettem is. Sokat lógtunk együtt, elfogadott, meghallgatott, és én is így tettem. Lassan túlléptünk a múlton. Állandó társaság voltunk egymás életében. Hétköznapokon és hétvégéken is találkoztunk. Hol pizzázni mentünk, hol kávézni. De ez később gondot okozott. Ezért felhívtam a lakásunkba. Ez egy kényes téma nálam, nehezen engedem be az embereket a privát szférámba. De őt beengedtem. A szobában jobbára az ágy az ülőalkalmatosság. Ezért sokszor inkább feküdtünk. És ekkor történt egy törés. Volt, hogy egymás mellett feküdtünk, beszélgettünk, volt, hogy összebújva. Nekem az már furcsa volt. Furcsa, de kellemes, és Gábor természetéből adódóan nála ez normálisnak tekinthető volt. Ezért nem gondoltam arra, hogy ő többet érezne. Én annál inkább. Nem tudom, hogyan történt. És esküszöm, hogy sohasem akartam volna, ha választhatok. De kezdtem beleszeretni. Magamat is becsaptam. Nem akartam, hogy ez legyen. Elhitettem magammal, hogy nincs így. Sokáig tagadtam magam előtt. De egyszer nálunk voltunk, szintén az ágyon. És elkezdtünk birkózni. Visszagondolva, kissé zavarba ejtő és illetlen volt. De megtörtént. Egyikünk sem beszélt erről soha, de én is kezdtem úgy gondolni, hogy ez nem megszokott viselkedés barátok között. Közben a barátaink is piszkáltak, hogy összejöhetnénk, úgyis annyit vagyunk együtt. Még Ági is ezt mondta. Bár senkinek sem tetszett igazán a dolog, tekintve, hogy Ágit átverte. Egyszer Fannival találkoztunk hármasban. Ő hozta fel, hogy jöjjünk össze. Először Gáborra néztem, kíváncsi voltam, mit reagál rá. De ő rázta a fejét, és hevesen tiltakozott. Rosszul esett, és elismertem, hogy lehetetlen, hogy valaha többek legyünk barátoknál. Ezért én is tiltakoztam. Azonban mikor a barátnőnk elment, és kettesben maradtunk, Gábor felhozta a témát. Végül rájött, hogy nekem tetszik. Azt mondta, tetszem neki, de még mindig Ágiba szerelmes. Rosszabb érzés volt, mintha hasba rúgott volna teljes erejéből. Nagyon rosszul éreztem magam, megalázva, kiszolgáltatottan. Még soha, egy srácnak sem mondtam el, hogy tetszik. Most már pontosan tudom, miért. De nem lepett meg a dolog. Tudtam, hogy szereti Ágit. De féltem, hogy elvesztem, mint barátot. Hiába beszéltük meg, hogy minden marad a régiben, nem maradt. Ez sosem működik. Próbáltunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De idegesebb voltam a közelében, feszült. Ennek ellenére ugyanolyan sokszor találkoztunk. De nekem ott voltak az elfojtott érzelmeim, a düh, a csalódás, önmagam hibáztatása, a kétségbeesés. Minden ott volt, és nem tudtam mit kezdeni vele. Ezért azt tettem, amit teszek, ha ilyet érzek: sírtam. Rengeteget. És erről senki sem tudott semmit. Egyedül bírkóztam meg vele. A barátaink nem vettek észre ebből semmit, és folytatták tovább a megjegyzéseiket, hogy jöjjünk össze. Rettenetesen fájdalmas volt, amikor ilyenkor Gábor szemébe néztem, és láttam benne az elutasítást. Ezért megpróbáltam nem úgy gondolni rá. De nem könnyítette meg a dolgomat. Ha nálunk volt, ugyanúgy összebújtunk az ágyon, gyakran találkoztunk, mert akart, és ilyenkor nem mondtam nemet. Pedig jobban jártam volna. Nyáron, egy nap apám meglátogatott minket (A szüleim elváltak, és apám másik városban él). Épp Gáborral voltam, mikor mondta, hogy menjünk el egy kocsmába. Én egyből nemet mondtam, mire közölte, hogy Gábor is jöhet. Gábor akart menni, így elráncigáltak. Apám leitatott bennünket. Kicsit hűvös volt, ezért Gábornak dőltem. Nem zavarta. Végig így voltunk egész este. Egy ideig részt vettünk a beszélgetésben. Apámnak tetszett Gábor. Kis időn belül mindenki kezdett becsípni. Gábor megfogta a kezem, én pedig átkulcsoltam az ujjaimmal az övéit. Ő sem volt józan és én sem. Semmi sem számított. Vesztenivalóm nem volt. És jó érzés volt. De nem álltunk meg ennyinél. Az arcát az enyémhez, a hátamhoz vagy a vállamhoz dörgölte, és megdicsérte az illatomat. Izgalmas és félelmetes volt. Egyszer pedig megnyalta a fülemet. Nem akartam, hogy vége legyen az estének. Tudom, hogy minden csak az alkohol miatt történt, de attól még megtörtént. Mégis másnap Gábor keresztülnézett rajtam. Valami fesztivál volt. Ott volt Ági, Reni, Fanni, Matyi és Gábor. Gábor jól elvolt Ágival, én pedig megint rosszul éreztem magam. Főleg a tegnapi után. Sírhatnékom volt. Gábor észre is vette. Nem tudom, ő hogy tudta azt tettetni, hogy nem történt semmi, de én nem tudtam. Félrehívott beszélgetni. Leültünk egy padra. Alig bírtam visszafogni a sírást. Megint vissza fog utasítani. Fogott egy botot, a homokba rajzolt vele egy vonalat. - Nézd. A vonal bal oldalán vannak azok, akikre csak barátként gondolok. A jobb oldalán a szerelem van. - Azaz Ági. – mondtam keserűen. - Igen. – lehelte maga elé. – Te pedig itt vagy. – mutatott a vonalra. - És ez mit jelent? – kérdeztem, mert nem értettem, hova akar kilyukadni. - Tetszel, de nem vagyok beléd szerelmes. Elmosódott vagy. – mondta, és a bottal szétkente a vonalat. Elmosódott. Egy ideig ismételgettem magamban a szót, és megértettem, hogy ide több olyan lány tartozik, akik tetszenek Gábornak, de sosem fogja őket szeretni. Szóval én ilyen vagyok…elmosódott vagyok. A legszarabb érzés a világon.
0 Comments
Nyáron a legjobb idejönni. A lágy szellőben kellemesen ringat, de elég egy kis lökést adni neki, és mintha fent lennék az égben. Mintha elérhetném a Napot. Mintha elérhetném a lehetetlent. Megnyugtató érzés.
A többi évszakban is eljövök, néha még télen is. Tudom, hogy bolondnak tartanak miatta, furának találják, hogy egy tizenéves lány hintába üljön. Gyerekesnek. Pedig nem az. Tényleg nem az. Ha meglátják a sebeket -amiket úgy szerzek, hogy a hinta lánca kidörzsöli a bőrömet ,ha rövidgatyában vagyok-, megkérdezik, hogy szereztem. Én pedig hazudok. Azt azért mégsem mondhatom, hogy kidörzsöli a hinta! Ennek ellenére én mégis odajárok nap mint nap. De nem vagyok mazochista. A fizikai fájdalmakra ezer és ezer agyonreklámozott hülye kenőcs van, de a lelkiekre számomra csak ez. Mint a buddhista szerzeteseknek a meditáció, én is olyan "hibernált" állapotban vagyok, ha a hintába ülhetek, a világ megszűnik létezni: csak én vagyok a jó és rossz gondolataimmal. Itt ejtettem életem legtöbb könnyét és itt mosolyogtam a legtöbbször. Itt születtek a legjobb és legrosszabb ötleteim. Mindig ide jöttem, ha nehéz döntés előtt álltam. Mindig. Aztán megkönnyebbülten és békével a szívemben mentem el innen. Úgy, mintha nem lenne lehetetlen, vagy teljesen gondtalan lenne az életem, ami természetesen koránt sem igaz. Sok problémám volt, van. Kinek nincs? A különbség csak annyi, hogy nekem nem volt kivel megosztanom. A családot nem terhelem meg még jobban a gondjaimmal, hiszen többsége úgyis onnan jön. Barátok? Nem igazán tudok bízni az emberekben… –Leülhetek? –egy kedves lányhang szakított ki szokásos gondolataimból. Bólintottam. Tényleg kedvesnek tűnt: barna, kusza tincsekkel, és ragyogó zöld szemekkel, nagyjából velem egyidős lehetett. Leült a mellettem lévő hintába. Alacsonyra hajtotta, majd egyre magasabbra, és így egy vonalba kerültünk. Csak akkor vettem észre, hogy őt figyelem, mikor ő is rám nézett és elmosolyodott. Életkedvet sugárzott a tekintete, arcáról vidámság és kedvesség sütött. Ekkor egy fiút látott közeledni és még örömtelibb lett a mosoly, integetett neki. A fiú visszaintett, majd kezével mutatta a lánynak, hogy jöjjön. Kiugrott a hintából és futott a fiúhoz. Néztem őket, amíg el nem tűntek, és utána róluk szóltak gondolataim. Másnap újra elmentem a hintához és a lány már ott volt. –Leülhetek? –kérdeztem most én. A lány arcán egy pillanatnyi döbbenet futott át, majd újra mosolyt villantott. –Persze! –felelte. –Amúgy Márta vagyok. Sokszor láttalak már itt. Most rajtam volt a megdöbbenés sora. –Sára vagyok –mondtam végül. Beszélgetni kezdtünk, bár én többnyire csak hallgattam. Aztán, mint tegnap, ma is megjelent a fiú, a lány pedig megint ragyogó mosollyal üdvözölte. Arra gondoltam, hogy talán szerelmesek. –Megjött a bátyám. Örültem a beszélgetésnek. Holnap is jössz? –kérdezte, és nem indult, amíg nem bólogattam. Újra kiugrott a hintából és odafutott a fiúhoz, teljes volt a deja vu érzés. Másnap megint elmentem, de Márta még nem volt ott. Nem tudom miért - hiszen idegen-, de megkedveltem őt.. Elmerültem ebben a gondolatban, aztán egy mélyebb hangra eszméltem fel. –Márta nem jön. Azt akarta, hogy mondjam meg neked, hogy sajnálja –a beszélő a bátyja volt. Csalódottság fogott el, nem értem, miért. Elvégre csak egyszer beszéltünk. De a tudat, hogy volt olyan kedves és elküldte a bátyját, hogy elmondja nekem, nem tud jönni, jó érzéssel töltött el. –Oké! – feleltem tűnődve a fiúnak teljesen megfeledkezve arról, hogy még itt van. Bólintott, de ahelyett, hogy elment volna, leült a hintára. Lassan ringatózott. –Kedvel téged. – szólt egy kis idő múlva. – Majdnem fél délután rólad áradozott. –Rólam? Pedig nem is tud rólam túl sok mindent. Megdöbbentett ez a tény. –Amúgy Márk vagyok. –szólt újra, de ezúttal rám nézett, és nem lefelé a fűre, ahogy eddig. –Sára. –leheltem magam elé. A fiú kezet nyújtott és vonakodva megráztam. –Örülök, Sára –mosolygott. Ha más nem is, a mosolya ugyanolyan elbűvölő volt, mint Mártáé. Belőle is vidámság és természetes kedvesség sugárzott, bár Mark szőke és kék szemű volt. Tipikusan az olyan vonzó, menő, elérhetetlen fiúk közé tartozott, akik arra sem méltatják az olyan lányokat, mint én, hogy ránézzenek. Vele is beszélgettem, bár a húgával ellentétben ő szinte már faggatott, hogy én is beszéljek. Egészen elment az idő, észre sem vettem. Másnap ugyanúgy eljöttem, akkor Márta volt ott. Ezúttal én is többet beszéltem, kezdtem a bizalmamba fogadni. Rá következő napra Márk jött. Minden páros napon Márta, páratlanokon Márk ült az egyik hintán. Mindkettejükkel összebarátkoztam. Egyszer Márta elhívott hozzájuk, így kiderült, hogy a közelben laknak. Attól fogva mindkettejükkel voltam. Egy alkalommal pedig, mikor Markkal voltam lent. Zavartnak tűnt egész idő alatt, de egyszer csak felállt, elém jött, és próbálta összeszedni magát. -Szóval…arról van szó, hogy én nagyon kedvellek téged. Te is kedvelsz engem? -kérdezte, miközben nagy szemeket meresztett rám. Én pedig csak néztem, egyenesen a szemébe. Bólogattam. A hintában ültem, ő előttem guggolt (hogy egy szintben legyünk) és fogalmam sem volt, mi történik. Megsimogatta az arcomat, majd lassan, puhatolózva megcsókolt. Mikor visszacsókoltam, elmélyültté és szenvedélyesebbé vált a csók. Már nem jártunk a hintákhoz, mindig máshova mentünk, és nekem fel sem tűnt a hiánya. Évek teltek el így. Aztán egy napon komoran fogadtak, Márta még picit sírt is. Nem értettem mi a baj, mikor kibökték, hogy elköltöznek. Elköltöznek? Elköltöznek... Nem, nem, nem, az nem lehet! Ránéztem Márkra, vártam, hogy mondjon bármit, akármit, hogy csak ugrattak és az egész egy hazugság. De kerülte a tekintetemet, ami meggyőzött az ellenkezőjéről. Halálosan komoly volt. Nem akartam elfogadni, hogy itt hagynak. Hisz ők voltak az én hintáim! Ők ringattak, nyugtattak meg, mikor bajom volt, sírhattam a vállukon, és örültek, ha én örültem. Nem lehet, hogy elmenjenek! Elmentek. Én pedig ugyanott ültem, ahonnan elindultam: sírtam, az arcomat fújta a kellemes nyári szellő, és lassan ringatni kezdtem a hintát.... Augusztus vagyok. Minden napom úgy telik el, hogy az emberek észre sem veszik. Rengeteg emléket és boldogságot hozok. Szeretnek engem. Túlságosan is. Néha úgy érzem, hogy nélkülem a világ nem lenne jó hely. Amikor a hónapok váltják egymást, és én átveszem Júliustól a melót, mindenki elszomorodik egy kicsit. Már csak ennyi van a nyárból? És a válasz sajnos igen. De most jön a nyár legjobb része! Mindenki tudja ezt.. Bárcsak több időt kapnék! Aztán a nagyfőnök egyszer azt mondta.: - Ha tehetném,adnék neked legalább 8 hónapot! - És miért nem adsz? -kérdeztem döbbenten. Elmondta, hogy a többiekre is szükség van. Nem boríthatjuk fel az egyensúlyt, mindannyiunknak szüksége van a másikra. Igazi barátokként kell végigvinnünk egy-egy évet. Örülök,hogy olyan munkám van, amit szeretek és hogy olyan munkatársaim vannak, akikre mindig is vágytam. Az idők végezetéig szeretném csinálni. A barátaimmal, akiket szeretek. Mert ránk így van szükség, együtt. Nem állhat közénk semmi. Ameddig tudjuk,csináljuk. Támogatjuk egymást, és segítünk a nehéz időkben. (Semmi vicc.) Remélem,hogy te is megtalálod azt a dolgot, amit szeretnél, úgy ,ahogy azt szeretnéd.
Balázs-Piri Zsófia |
Archívum
March 2024
|