Ha nincs kivel ünnepelned vagy éppen egész egyszerűen hidegen hagy a Valentin-nap körüli felhajtás a szerelmes selfiejeivel és a boltok polcain sorakozó rózsaszín csomagolásba burkolt marketingfogásaivak együtt, akkor ez a pár kép biztosan mosolyt csal az arcodra. Zsiray Barbara
0 Comments
Vedd meg, bontsd ki, húzd fel.
Ez volt a Valentin-nap 3 legfontosabb lépése. Mert ha nem teszed, Februárban még a fiú fut a lány után, majd rá, kilenc hónapra novemberben, fordulatot vetve a babakocsi gurul el előtted. Benne egy mosolygós kisgyerekkel kárörvendő vigyorral az arcán. Valentin-napon se csinálunk mást, mint érzelemből üzletet, és max ezek után a gyerektartást. Fura hogy az egyedülálló embereknek nincs világnapjuk, és az egyetlen személy aki jól jár aznap, az is a virágárus. A pillanat, amikor minden Valentin-napon eldöntöd, hogy lesz valakid, aztán a végén a bánatod csak pohárba öntöd. Szerelem első látásra? Megismered és már viszontlátásra... A rózsa vörös, az ibolya kék, című, nyálas szöveg már a múlté. Szóval át lett költve: "A rózsa vörös, kék az ibolya Olcsóbb a vodka, mint két főre egy vacsora." A pillanat amikor megkérdezik, "te hogy töltöd a Valentin-napodat?" Khm...egy gigabájt per szekundummal... Mert tudod, te úgy hívod Valentin-nap én úgy hogy kedd... Ohh akkor nincs programod aznapra? De. Megölni azt aki még egyszer megkérdezi tőlem És most 5 perc néma csönd a szobalányokért, akik február 15-èn ágyneműt cserélnek. És értem, akinek az egyetlen társasága egy Túró Rudi lesz, mivel a pöttyös az igazi és hát nézz rá zabálnivalóan édes. És tőle legalább nem leszek AIDS-es. Plusz a csoki kockásabb, és előbb juttat el a mennyországba. Mondjuk az én esetemben mivel Aliz a nevem, Csodaországba. De azért szeretném ha tudnád, jó a nyelvérzékem, tehát angolul I love you, spanyolul Te Amo németül Ich liebe dich, franciául meg majd elmondom, ha kettesben leszünk és nem zavar meg senki. Amikor rájössz hogy a Bálint egy női név, mert minden mást ünneplünk csak őket nem, de hát a Valentin-nap a szerelmeseké, az összes többi meg legalább a szingliké. Ilyenkor minden sorstársam nevében szeretettel küldeném, Máté Péter: Egyszer véget ér című számát. Ja és hogy sokáig...meg mindenféle szerelmi áldást. Mellesleg, mit mond a szerelmes hentes? Szelet, nem szelet, szelet, nem szelet. Ez a poén kellett ide nehogy túl nyálas legyen a slamem. Mert a szerelem, olyan mintha bepisiltél volna, mindenki látja rajtad, de csak te érzed a meleget. Meg annyira elveszted az eszedet, hogy pont leszarod mit gondolnak az emberek. Love is love mondta a csiga a ragasztószalagnak, a süni a kaktusznak, a részeg állat a pálinkának. Lélegzetelállító vagy, mondta a tüdő a cigarettának. Ragaszkodom hozzád mondta a bélyeg a levélnek- útitársam leszel amíg csak élek. Jó veled lógni, mondtam a denevérnek És "Számíthatsz rám" közölte a számológépem Ismered az érzést, amikor Ő ír rád és 5 percig mosolyogsz majd rájössz vissza kéne írnod? Mert barátnőd hívott...hogy nem kéne- e kicsit innod. Elismerem, a szerelem a legjobb gyógyír, de ha az nincs, nekem jó a Jagermeister is. És olyan mint a bor, a kevés boldoggá tesz, a sok meg bolondít. Mivel azt mondják ha több mint két éve szerelmes vagy, tuti szedsz valamit. Drágám annyira szeretlek...-ezt most te mondod vagy a bor? -Ezt én a bornak. Tehát a szerelem nem vak, csak részegen nehéz célozni. És ha eltalálnak nehéz meglógni. Szóval pár nap és Valentin-nap, ha szerelmes vagy belém, ideje hogy tudtomra add. Na meg még a franc se tudja mit vegyek magamnak... /Alison Janey/ Boldog befejezések Bálintokkal
Február tizennegyedike a szerelmesek ünnepe. Ezen a napon végezték ki szent Bálintot, a szerelmesek és epilepsziások védőszentjét. És a legviccesebb az, hogy négy is volt belőle. Nem epilepsziásból, szent Bálintból. Itt van mindjárt római szent Bálint. A császár megpróbálta megtéríteni saját hitére, de mikor ez nem sikerült, átadta egy tisztjének, hogy végezze ki. Azonban Bálint nem adta magát ilyen könnyen, meggyógyította a tiszt vak lányát és megtérítette az egész családját. A császár ezért eléggé morcos lett, úgyhogy nem csak Bálintot, hanem a tisztet és egész házanépét is lefejeztette valamikor kétszázhetven körül, február tizennegyedikén. Happy end! Ja, nem. Akkor nézzünk egy másik Bálintot. Mondjuk terni szent Bálintot. Összeadott többek között egy keresztény nőt és egy nem keresztény férfit, illetve nyomorékokat és egy filozófus töpörödött fiát gyógyította. Ez utóbbi igazi botrány volt, ugyanis a csoda hatására Tern kormányzójának fia is felvette a kereszténységet. A kormányzó ezért elfogatta, megkínoztatta és lefejeztette Bálintot, körülbelül akkor, mikor az előzőt. Azonban a történetnek nem itt van a vége. Mikor a kormányzó megtudta, hogy Bálint hívei eltemették a szentet, eléggé dühös lett és őket is kivégeztette. Ez már happy end? Nem? Akkor a következő Bálint. Passaui szent Bálint. Az ő története rövid. Két évszázaddal később élt, mint a többi szent Bálint. Háromszor akarta megtéríteni Passaut, de mindig kidobták. Ezt megunta és elvonult remetének, majd vénségére meghalt. Aki öregségben hal meg az nem lehet happy end. Ráadásul ő nem is szerelmes - és epilepsziás védő szent Bálint. Szerencsére van még egy utolsó Bálintunk. Afrikai szent Bálint! Nevét tudjuk. Lakhelyét ismerjük. Mikor élt? Fogalmunk sincs! Mit csinált? Ki tudja? Ez így már happy end! Erre van szükség, ha a Valentin napról beszélünk. Semmitmondó történetre és happy endre. Úgyhogy ezzel az utolsó, vidám történettel szeretnék boldog, vérengzésmentes névnapot kívánni minden Bálintnak. /Andics Mátyás/ Ismerjétek meg az egerszegi Slam Poetry februári győztesétMikor, hogy és ki által találkoztál először a slam poetryvel? A slam poetryvel először akkor találkoztam, mikor kollégista lettem. A szobatársaim mutattak nekem előadókat, videókat és ami igazán megfogott az a műfaj őszintesége volt. Azt viszont, hogy én is szeretnék ebben a műfajban alkotni, csak pár hónapja döntöttem el, az első zalaegerszegi slam est előtt. Más írás formák is érdekelnek? Természetesen érdekelnek más írás formák is. Van több versem és két regényem is, de hogy a sorsuk mi lesz, az egyelőre még rejtély számomra is. :) Gondoltál valaha arra, hogy írásaiddal másokat inspirálj? Igen, szeretnék minél többeket inspirálni. Habár a mostani slamem humorosabbra sikerült, az előzőek komolyabbak voltak. Azok olyan témák amik, remélem, inspirálóan hatottak másokra. Gyönyörű az előadásmódod! Van egyáltalán lámpalázad? Egyéb hobbijaid is a színpadhoz, előadásokhoz kapcsolódnak? Nagyon köszönöm! :) Habár talán nem látszik, iszonyatosan lámpalázas vagyok. Minden szereplés előtt borzasztóan ideges vagyok és folyton ismételgetem magamban a szövegem, hogy kicsit lenyugtassam magam. Szeretek versmondókra, szép olvasó versenyekre menni és imádok színházba járni. Nagyon sokáig színésznő akartam lenni, most már azonban másfele húz a szívem, de majd egyszer akár ebben a szakmában is el tudnám képzelni magam. Ki tudja mit hoz a jövő? :) Mennyit gyakorolsz egy-egy versenyre? Nos, ez nagyon változó. A legutóbbi slamemet például még a verseny előtti nap sem tudtam biztosan, eléggé utolsó pillanatra hagytam. Volt azonban olyan is, amikor már hetekkel előtte elkezdtem készülni rá. Miből merítesz ihletet? Ez egy nagyon jó kérdés! Az írással úgy vagyok, hogy időnként csak úgy rám jön, úgymond megszáll az ihlet, teljesen változó időpontokban és helyeken. Ha pontosan megmondjak, hogy miről és mikorra kell írnom, nem biztos, hogy bármit is ki tudok hozni belőle. Ihletet bármiből meríthetek, a lényeg hogy csak úgy jöjjön és ne kötelező legyen. Az eddigi slamjeidet újra és újra végig hallgatva főként társadalom kritikával foglalkozol. Ez egy elég kihívó téma Igen, valóban az. Ezzel talán több emberből is ellenszenvet váltok ki, de ez a műfajjal együtt jár, úgy érzem. Számomra fontos, hogy aktuális és sokakat érintő problémákról beszéljek, talán ezért is ez a fő témám. Mennyire nehéz a szavakat rendbe szedni? Mennyi idő alatt születik meg egy - egy slamed? Számomra a rímek a műveim éltetőelemei. Rímek nélkül, nekem nem vers, a vers. A folytonos rímelés miatt néha nem túl könnyű a szavakat rendbe szedni, de nagyon szeretek ezzel foglalatoskodni. Ez nagyon változó. A legutóbbi slamem körülbelül fél óra alatt született, az első nagyjából két hét alatt. Függ az ihlettől, a témától, az időponttól, a hangulatomtól. Család, barátok és főként tanáraid mit szólnak ehhez a hobbihoz? Volt már bármilyen rossz élményed írásaid miatt? Édesanyám, nagyszüleim és barátaim is nagyon támogatnak, segítőkészek mindenben és lelkes kritikusaim is. :) Az iskolából több tanár is a slam estek rendszeres látogatója és támogatója. Többször is megszólítanak a folyosón, órák előtt vagy az ebédlőben, még olyan tanárok is, akik nem is tanítanak. Gratulálnak és tanácsokkal látnak el, amit mindig nagyra értékelek illetve próbálok megfogadni. Nagyon rossz élményem még nem volt, olyan viszont már többször is előfordult, hogy megírtam egy teljes verset vagy slamet ami aztán nagyon nem tetszett, pedig a sajátom volt és mégis úgy éreztem ez most nagyon nem sikerült. Így mehetett az egész a kukába. Mi az a 3 mondat amivel a legjobban jellemezni lehet? 1.) Először is nagyon kitartó, ambiciózus vagyok és bizonyos keretek között bármeddig hajlandó vagyok elmenni, hogy a kitűzött célt teljesítsem. 2.) Mindig próbálok segítőkész és megbízható lenni, habár nem könnyű közel férkőzni hozzám, akinek mégis sikerül, az mindig és mindenhol számíthat rám. 3.) Az utolsó pedig, ami igazán fontos, hogy nagyon-nagyon szeretek enni :) Én esküszöm, hogy megpróbáltam írni valamit az alkalomhoz illően, De nem nagyon jöttek a megfelelő szavak kellően. Én tényleg megpróbáltam a szerelmi életemről írni egy slamet, De hát, ami nem létezik, arról ugye nem nagyon lehet. Így hát gondoltam, hogy inkább váltom a témát Hagyva szépen azt a tipikus sémát, És nekiállom biztatni mindazokat, Akik otthon, egyedül töltik a Valentin-napjukat. Hiszen én sem azért vagyok szingli, mert minden próbálkozásuk átkozom, Hanem mert az ízlésem olyan, mint a kapcsolati státuszom: Egyedülálló. És annak, hogy nincs Valentin-napi csokim meg perecem Az egyetlen oka csupán csak az, hogy nem szeretem. Ha akarnék, bármennyit kaphatnék. Például magamnak is vehetnék. És írhatnék magamnak üdvözlőlapot megtévesztés gyanánt És akkor néhányan azt hinnék, hogy valami titkos hódolómtól kaptam talán, De úgyis ott lennének, akik ismernek és gúnyosan megkérdeznék, hogy: O, ez a lap valami utcán talált? Na, ilyenkor küldeném mindenkinek Máté Péter Azért vannak a jó barátok című dalát. Arra is gondoltam, hogy a megtévesztés másik módja az lehet, Ha valakit megkérsz, hogy egy napra játssza el otthon a „kedvesi” szerepet. És ha senki nem vállalja magától, hát le is fizetheted, akivel hazatérsz, Mert ugye mindannyian tudjuk, hogy mindig van az a pénz… De ennyi a világon nincs. Így hát anyagi úton nem tudok senkit elkábítani, De ekkor mondták néhányan, hogy az embereket el is lehet ám csábítani. Na, ezzel meg az a fő problémám, hogy ha valaki benéz a pólómba miközben öltözöm, Akkor a legelső dolog, amit meglát az a köldököm. Sokszor mondták, hogy infósokkal ne kezdjek, mind kockák azok. Hát én erre azt mondom: de jó nekik, ők legalább térbeliek, én még mindig lapos vagyok. Végső megoldásként gondoltam, hogy bekapok egy mágnest, az úgy is olcsó Meg így végtére is legalább lesz bennem valami vonzó. Szóval úgy érzem, ez a kapcsolat dolog nekem nem nagyon megy Hiába mondják, hogy szerelembe esni olyan könnyű, mint az egyszeregy. Így hát Édesanyám, ígérem, hogy betartom, mire egykor leányod kérted, Mikor azt mondtad: Drága kislányom, soha a büdös életben ne menj férjhez! /Bujtor Zsófia/ Balázs ViktóriaKitűnő tanuló vagyok. Minden szülő irigyelheti az én szüleimet. Soha semmi rosszat nem tettem, nem lázadtam, kiemelkedő a magatartásom, és jeles vagyok mindenből. Tökéletes vagyok. Rondának sem mondanám magam, de persze egy fiúnak sincs esélye, hogy megszédítsen, ugyanis az első a tanulás. Nincs időm semmi másra azon kívül. De miért is lenne? Mire kéne még idő? Hiszen az a dolgom, hogy tanuljak. A tizenéveseknek az a dolga, hogy tanuljon. Az a munkája. Semmi más nem számít. Mégis, úgy érzem, a többiek ezt nem értik meg. De nem kifejezetten érdekel, mert éretlenek. Senki sem ismeri fel, hogy a gimnazista évek határozzák meg a jövőt. Képtelenek felismerni ezt. Bulizni járnak, és már most elisszák az életüket. Mi másnak tudnám ezt nevezni, mint éretlenségnek? -Eliza? -Négyes - leheltem magam elé, mert képtelen voltam elhinni. Hogy lehet, hogy négyes? Hisz annyira értettem az anyagot. Mik ezek a hibák? Biztos félreértés. Óra után odamentem a tanárhoz, hogy utánakérdezzek. Biztos, hogy nem vétettem ennyi hibát. Kizárt dolog. Nonszensz! De akárhogy is győzködtem a tanárt, nem engedett. Szóval négyes. Jól van, nagy dolog. Attól még mindig 5-ös az átlagom, semmi sem változik. -De Tanárnő, itt mi a hiba? Szerintem ez elfogadható – vitatkoztam a fizika tanárnőmmel. Megint egy négyes. Mi a bajuk ezeknek? - Rossz a válaszod. Ezért vontam le a pontot – szólt nyugodtan a tanárnőm. Épp nagyon csúnya, rám nem jellemző dolgot akartam kiabálni, mert már forrongtam a dühtől, mikor egy osztálytársam szólt hozzám. - Mi a baj Eliza? Nem lett hibátlan a doga? Csak négyes lett? Nézd, én milyen jegyet kaptam! Bizony, még az enyém is ötös lett! – gúnyolódott a padtársam, akit azért ültettek mellém, hogy ne beszélgessen órán, és mert „biztos jó hatással leszek rá”. Lehetetlen! Lehetetlen, hogy az övé is jobb lett, mint az enyém. És ez csak a kezdet volt… Nem tudom, mi történt velem. Egyre többet tanultam, már estékbe nyúlóan, de sorra kaptam a négyeseket. Egyszerűen nem fogadták el a válaszaimat. Sok tanár mondta azt, hogy látja, hogy csak bemagolom, de nem értem, vagy hogy nincsenek önálló gondolataim, hanem ragaszkodom a vázlathoz és a könyvhöz. De könyörgöm, nem az a lényeg? Hogy megtanuljam és le tudjam írni, tudjak róla beszélni? Kit érdekel a saját véleményem? Főleg, hogy nincs is olyan. Csak megtanulom, nem gondolkozom el rajta. Az plusz idő lenne, ami elvenné a többi tantárgy megtanulásától az időt. Sajnos csak 24 óra egy nap. Keményebben kezdtem tanulni. Ennél is. Mindent tanultam, mert fogalmam sem volt, mi akarok lenni, és mi kell majd a továbbtanulásomhoz. Ezért kellett sokat tanulnom mindenből. Eddig csak nagyon ritka alkalmakkor fordult elő, hogy négyest kaptam. De folyamatosan sose. A lánymosdóban sírtam. Hogy lehet, hogy megint rossz jegyet kaptam? Egyre többet tanultam, és semmi haszna sem volt. Kikérezkedtem óráról, mert nem bírtam megállni a sírást. Mi a baj velem mostanában? -Hát te miért sírsz itt? – kérdezte Bendegúz, a padtársam, aki korábban beszólt nekem. Felkaptam a fejem. - Ez a női wc, ha nem tudnál olvasni. - Nem érdekel. Nem ez volt a kérdés – szólt nyugodt hangon. Nyoma sem volt annak a hangszínnek, amit korábban használt. Nem válaszoltam. Leült mellém, közel hozzám és engem bámult. Elfordultam. Nagyot sóhajtott. - Ugye nem amiatt van, hogy mostanában sok négyest kapsz? – olyan lekezelően mondta, hogy nem válaszoltam. – Hát persze, hogy amiatt – mondta sóhajtva, és felnézett a plafonra. – Tudod, sohasem értettem, miért gürcölsz annyit, hogy kitűnő légy. Csak azért, mert év végén kapsz egy könyvet érte, hűha! Nem nagy dolog. - Persze, hogy nem érted. Miért is értenéd? Senki sem érti – mondtam gúnyolódva. - Akkor talán elmagyarázhatnád. - Minek? Nem ismersz. Az esetek többségében bunkózol velem. - Lehet. De most mégis itt ülök melletted a női mosdóban, ami koránt sem olyan makulátlan, mint amilyennek a fiúk hiszik a filmekben. – Erre felnevettem. – Ez csak ad valamennyi bizalmi alapot. Nyeltem egyet. - Mert meghatározza az egész jövőmet. És engem is. Ti miért nem gondoljátok így? Minden, ami később te leszel, az most dől el. Függ a tanároktól, a tanulástól, a jegyeidtől. Ezek határoznak meg. Semmi más. - Mi? Ez nem igaz. Te tényleg ezt hiszed? Úgy nézett rám, mintha földönkívüli lennék. Úgy méregetett, mintha azon gondolkozna, hogy diliházba vigyen- e. Bedühödtem. - Igen. Mert így is van. Akiknek szarok a jegyei, mégis mit gondolsz, mi lesz belőlük? Mit fognak csinálni? Milyen helyen fognak dolgozni? TE hol fogsz kikötni? – hadartam dühösen, és láttam, hogy az utolsó mondatom után egy kis fájdalom, majd düh villan a szemében. Láttam, hogy hozzám vágna valami bántót. - Na látod? Ezért vagy különc. Mert te teszed magadat azzá. Mindenkinél felsőbbrendűnek hiszed magad, és azt hiszed, hogy többet érsz bármelyikünknél. Pedig nem. Ugyanolyan vagy, mint mi. – A szavai belém hasítottak. Égettek és fájtak, pedig általában lepörgetem magamról mások véleményét. De ő az igazat mondta. Azt akartam hinni, hogy többet érek másoknál. Még ültünk picit, csendben. Aztán kicsengettek. - Tudod, abban egyetértek, hogy ez a korszak határozza meg a jövőnket és magunkat. De nem úgy, ahogy te gondolod. Talán egyszer, ha akarod, majd megmutatom, én hogy gondolom – suttogta, és kiment az ajtón. Boldog voltam. Újra visszaállt az egyensúly, és a világ a helyére került. Még sokáig nem jutottak eszembe Bendegúz szavai, mert újra topon voltam. Kaptam az ötösöket, a dicséreteket, a jó jegyeket. Úgy tűnt, csak volt némi kilengésem. Így ment az első félév. A régi önmagam voltam, Bendegúz ugyanúgy gúnyolt, de nem érdekelt. Újra úgy éreztem, sínen van az életem, mert szentül hittem, hogy a jegyeim meghatároznak. Aztán jött a villámcsapás. - Négyes. Megint? Ejnye, Eliza! Azt hittem, visszatértél magadhoz – Bendegúz leste a dolgozatomat, amit hitetlenkedve néztem. Megint. Újra elindultam a lejtőn, és nem értettem, hogyan és miért. Hisz ugyanannyit tanultam, úgy éreztem értem, tudom. De a tanároknak nem volt elég. Egy ideig kerestem a neten hozzá dolgokat, magazinokban és könyvekben is utánanéztem a témáknak, plusz dolgokat írtam nekik, de nem volt elég. Elvesztettem minden motivációmat, a dogákhoz úgy álltam hozzá, hogy úgyis négyes lesz, és nem volt kedvem utánanézni plusz információknak. Minek? Úgyse fogadják el, vagy rám fogják, hogy puskázom, mert ez is megtörtént! Igen, ENGEM, vádoltak meg puskázással, engem, aki világéletében nem puskázott, azt se tudtam, hogyan kell. Kiborultam. Talán pont ezért történt meg, hogy egy nap azt mondtam Bendegúznak, hogy kíváncsi vagyok, hogy ő hogy gondolta, amit a mosdóban mondott. - Oké, akkor délután 4-kor találkozunk. Eléd megyek. Aznap délután elvitt egy deszkapályára. Lepacsizott a haverjaival, és én százszor megbántam, hogy eljöttem. Kellemetlenül éreztem magam, és nem is tudtam, mit keresek itt. - Nos, Eliza, deszkáztál már? – nézett rám kihívón Bendegúz. Megráztam a fejem. – Akkor itt az ideje. - Nincs az az Isten, hogy én ráálljak arra az izére! – jelentettem ki. - Dehogynem. Gyere csak – bíztatott. Én erősködtem, de végül meggyőzött, és azon kaptam magam, hogy a deszkán állok, Bendegúz fogja a derekam, és tol. Megtanította, hogy tartsam meg az egyensúlyom, hogy hajtsam magam, és a végén már tudtam menni egy kicsit a deszkán. Amikor pedig elfáradtam, leültünk a padra, és néztük, ahogy a többiek deszkáznak. Olyan jó volt nézni, ahogy trükköznek. Olyan magabiztosan csinálták, pedig bármelyik pillanatban leeshettek volna, nem kis sérüléseket szerezve vele. - Sosem sportoltál? – kérdezte Bendegúz. - Nem. Arra vannak a tesi órák. – válaszoltam. Ő persze értetlenül nézett, majd megkérdezte: - És ez most tetszett? - Igen – mondtam és ránéztem mosolyogva. - Akkor most indulhatunk a másik állomásra – jelentette ki. – Késésben vagyunk. - Mi? Hova megyünk még? – kérdeztem értetlenül. - Majd megtudod. Induljunk – mondta, és felállt. Elbúcsúzott a haverjaitól, és elindultunk. Számomra ismeretlen útvonalon mentünk. Út közben beszélgettünk. - Hogyhogy tudni akarod az én nézőpontomat? - Hát... Nem is tudom. Csak…nem tudom elképzelni, hogy mi járhat a te fejedben. - És nem féltél velem eljönni? Otthon mit mondtál, hova mész? Nem baj, hogy nem tanulsz otthon? - Miért félnék? Azt, hogy egy osztálytársammal találkozom. Péntek van, miért lenne baj? Anya nagyon örült neki. Elsős korom óta nem hallott olyat, hogy valakivel elmegyek valahova. - Tényleg? Miért? Miért nem barátkozol? - Mert tanulok. Nincs másra időm. Anya persze folyton nyaggat, hogy barátkozzak. De tényleg elveszi minden időmet a tanulás – hallgattunk egy ideig. - Akkor…nem is a szüleid miatt csinálod? Nem ők erőltetik ennyire a tanulást? –kérdezte értetlenül. - Persze, hogy nem. Ők nem bánják a négyeseket. - Akkor miért? - Nem érted, ugye? Magamnak tanulok. Hogy legyek valaki. Hogy jó munkahelyem legyen. Hogy érjek valamit. - Hogy érj valamit? - Igen, pontosan. Nem akarok senki lenni. - Miből gondolod, hogy az vagy? Miért gondolod, hogy ha jó állásod lesz, nem leszel senki? Miért gondolod, hogy a munkád által leszel valaki? Erre nem tudtam felelni, csak tudtam, hogy így van és kész. Szerencsére nem is nagyon kellett, mert hamarosan megérkeztünk. Kutyákat láttam mindenfele. - Válassz egy kutyát, amelyik szimpatikus. – mondta Bendegúz. - Hogy mi? Bendegúz nevetett. – Válassz egyet! Menhelyi kutyák. Elvisszük sétálni őket. Pislogtam párat. Ha pár nappal ezelőtt valaki azt mondja, hogy Bendegúzzal fogok kutyákat sétáltatni, csak úgy önként, ingyen és bérmentve, pofán röhögöm. Bendegúz a menő, mindent-leszarok-olyan-laza-vagyok típusú srác volt, akiből előbb kinézem, hogy rugdossa a szegény kóbor kutyákat, mint hogy sétáltatja. Választottam egy nagyon aranyos kis tacskót, akibe azonnal beleszerettem. Azt mondták, Mázli a neve, mert nagyon beteg volt, amikor megtalálták, csaknem meghalt, de túlélte. Egy igazi túlélőkutya. Bendegúz egy magyar vizslát választott. Közösen elindultunk. - Mióta sétáltatsz kutyákat? – kérdeztem érdeklődve. - Igazából csak őt. Vadásznak hívják. Egyből kiszemeltem magamnak. Már két éve. Olyan, mintha az én kutyám lenne. - Miért nem fogadod örökbe? - Anyám nem engedné. - Miért nem? - Nem tudom. De sose engedte. Ha elköltözöm, majd örökbe fogadom, igaz, kishaver? – a kutya hátra fordult Bendegúz hangjára, és elkezdte csóválni a farkát. Bendegúz megsimogatta és mosolygott. Még sosem láttam ilyen őszintén mosolyogni. - Hogy kezdted el ezt? És miért? – kérdeztem kíváncsian. - Azért, mert mindig is akartam egy kutyát. Nagyon szeretem őket. De anyám nem engedte. Így megkerestem ezt a helyet, ahova kétnaponta eljövök – érdekesnek találtam ezt a történetet, és rendkívül aranyosnak. Jó érzés volt jót tenni ezzel a kutyával. Állítólag naponta kétszer vagy egyszer sétáltatják őket, és mindig szívesen fogadnak önkénteseket. Csodálatos érzéssel töltött el, hogy segíthettem. Bendegúz már két éve csinálja. Ki hinné? Visszavittük a kutyákat, és Bendegúz megkérdezte: - Jöhet az utolsó helyszín? Meglepődve néztem rá. - Bár ahhoz át kéne öltöznöd – végigmért engem, amitől kissé zavarba jöttem. - Mi a baj a ruhámmal? - Nem való oda, ahova megyünk. – felelte kacéran. Nekem pedig fogalmam sem volt, mire gondolhat. Hazakísért. Be akart jönni, de nem engedtem. - Miért nem mehetek be? – kérdezte meglepetten az ajtónk előtt. - Hát mert…ez az én személyes terem, és nem jöhet be csak úgy bárki - erre húzta a száját, de csak annyit mondott, hogy kapok 15 percet, és vegyek fel valami „szexiset”. Fogalmam sincs, mire célzott ez alatt. Felkutattam a szekrényemet, de semmire sem mondanám azt, hogy szexis. Végül felvettem egy fekete topot, aminek kivágott a háta, és egy farmerszoknyát. Reméltem, hogy megteszi. Rávettem egy farmerkabátot, mert kicsit még hűvös volt, és mert kényelmetlennek éreztem a kivágott hátú topot. Anyának mondtam, hogy későn jövök, és nem bánta. Anyukám sokkal lazább, mint én vagyok. Apa pedig mindig dolgozott. Folyton nyaggatnak, hogy mozduljak ki, ne tanuljak olyan sokat, kell a pihenés, kikapcsolódás, és persze, hogy barátkozzak. Ők sem értettek meg engem. Kimentem, és Bendegúz a lépcsőkorlátnak dőlve várt. Mikor kiléptem, végigmért, jó alaposan, majd annyit mondott, hogy megteszi. - Miért, hova megyünk? - Egy buliba. – mondta mosolyogva, és az arckifejezésemtől még jobban mosolygott. Úgy nézhettem ki, mint aki citromba harapott. A buliba érve kicsit elfogott a rosszullét. Mindenhol részeg emberek voltak, rángatóztak valami tuc-tuc zenére. - Nem hinném, hogy ez az én világom – mondtam Bendegúznak undorodva. - Ne hátrálj meg! Csak próbáld ki! – mondta, megragadva a kezemet és berángatott a tömegbe. Táncolni kezdett, felszabadultan, totál szabadon, és jól is nézett ki. - Gyerünk, táncolj! – mondta nekem is. Elkezdtem táncolni, de Bendegúz húzta a száját, és egyszer csak a derekamnál fogva közelebb húzott, és elkezdte mozgatni a csípőmet. - Hé! Ne már! – mondtam, mert zavarban voltam. - Miért ne? így kell ezt! Bátran, mozogj csak. Kicsit engedd ki a gőzt – bátorított. Szóval megpróbáltam ellazulni és elengedni magam. Egy idő után sikerült is, fel voltam spannolva. Becsuktam a szemem, és ringattam magam a zene ritmusára. Mikor kinyitottam a szemem, Bendegúz elragadtatva nézett rám. - Mi az? – kérdeztem tőle. - Semmi. Csak először látlak felszabadultnak. Önmagadnak. – felelte. – Na, olyan nagyon szörnyű ez? - Nem – válaszoltam, és úgy is gondoltam. Jólesett. Meglepő volt. - Hát itt vagyunk – mondtam, mikor hazaérkeztünk. Bendegúz hazakísért. - Igen. Nos, hogy érezted magad? - Meglepő, de sokkal jobban, mint eddig bármikor – feleltem mosolyogva. Izgatott voltam. – Élőnek éreztem magam – suttogtam elgondolkodva. - Látod, mennyi újat tudok mutatni? Ez volt a lényeg. Egész eddig nem éltél! Bezártad magad. Ezt akartam megmutatni. Ez az én álláspontom. Meghatározó ez a korszak, de nem a jegyeid miatt. Hanem mert most kell megtalálnod azt, amihez értesz. Amiben jó vagy. Hogy milyen ember is vagy igazából. Nem a matek és a fizika a fontos. Hanem a cselekedeteid. Élned kell. Kipróbálni mindent, amit csak most tehetsz meg. Átélni mindent, aminek most van itt az ideje. Alakítani a személyiségedet, a külsődet, bármit! Meg kell ragadnod a pillanatokat és át kell érezned. Sosem fognak visszajönni ezek a percek. Most kell megtalálnod, hogy ki vagy te! Hallgattam a szavait, és rájöttem, hogy igaza van. Nem a jegyeim határoznak meg. ÉN határozom meg önmagamat. Rá kell jöjjek, ki vagyok és mit akarok a világban. Végre ráébredtem. Ezután a nap után sose töltöttem annyi időt a tanulással, mint eddig. Persze figyeltem rá, de sokkal inkább arra, hogy milyen vagyok. Eljártam Bendegúzzal deszkázni, kutyát sétáltatni. Barátkozni kezdtem. És az új hobbim a rajzolás lett. Kiderült, hogy értek hozzá. Sokkal jobban figyeltem az érzelmeimre, és kerestem, hogy ki vagyok. Ijesztő volt, mert bizonytalan volt az egész. De pont ezért is volt izgalmas. Mert minden perce ÉN voltam. Peresznyák Réka
A hónap, amit utálsz. Mert utálod, nem? Oké, igen, tényleg rövid, de tök hideg van, nincs szünet és még olyan messze a nyáriszünet. Akkor mi a jó benne? Az én történetem jó. Hadd meséljem el! Február 12-ét írunk. -5 fok van, és nem részletezném, hogy mim is fagy be épp. Még 2 teljes nap a nagy napig, ezért el kell mennem egy nevetségesen giccses ajándékért az egyik barátomnak, akit idén húztam. Igen, minden évben húzunk, és meglepjük egymást. Szinte már verseny, ki találja meg az év legundorítóbb valentin napi ocsmányságát. Általában elmegyünk valahova kajálni, ahol kibontjuk a kincseinket. Állati jó hangulat van minden évben, egyszerűen így nem lehet nem szeretni az ünnepet. Beléptem az üzletbe és azt hiszem, egyből meg is találtam, amiért jöttem. Kifelé menet azon gondolkoztam, hogy vajon a többiek túlelik-e azt a súlyos nevetőgörcsöt, amit az ajándékom fog okozni. Remélem, igen. Már félúton voltam hazafele, amikor megláttam egy hajléktalant (elég szokatlan látvány a városban), az egyik padon ülve. A semmibe bámult. Összeszorult a torkom. Kemény hónap. Nagyon hideg van egész télen, én már attól rosszul vagyok, ha a suliig meg vissza kell mennem, ez az idős ember pedig nagy valószínűséggel az ideje nagy részében a szabad ég alatt alszik. Láttam mellette egy nagy szatyrot és biztosra vettem, hogy addigi élete maradványaival van tele. Szörnyű, hogy olyan világban élünk, ahol valaki utcára kerülhet. Hogy egy szatyorba beleférjen az élete. Hogy történhet meg ilyesmi? Van olyan, aki ezt érdemli? Nem is vettem észre, hogy megálltam, amíg meg nem szólított. - Kisasszony? - Elnézést, csak... Maga hogy éli túl? - kérdeztem suttogva, és nagyon reménykedtem benne, hogy nem veszi magára és abban is, hogy nem baltás gyilkos. De szerencsére csak megcsóválta a fejét és halkan így szólt: - Magam sem tudom. Vannak éjszakák, amikor a hajléktalanszállóba megyek, máskor csak bebújok valami fedett helyre es reménykedem, hogy nem zavarnak el. Vannak kedves emberek, akik segítenek. Megszánnak étellel, vagy egy kis pénzzel. Nem tudom, mire mennék nélkülük... Nehéz élet. Napról napra élek. Mennyi mindent megosztott velem, egy idegennel. Ő is kedves embernek tűnt. Nem olyannak, akin a kedves emberek segítenek. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Helyette odanyújtottam neki a szerzeményemet. - Tudja, a barátaimmal minden évben felkutatjuk egymásnak a legbutább valentin-napi ajándékot. Én ezt vettem, de magának nagyobb szüksege van rá. Kérem, fogadja el. A bácsi könnyes szemmel nézett rám, pedig még meg sem nézte, hogy mi van az ajándéktáskában. Miután kivette belőle a takarót, elmosolyodott és megkérdezte, hogy biztos nem bánom-e, hogy nem az én ajándékom lesz a legvicesebb. Azt feleltem, hogy egyáltalán nem, amíg örül az ajándékának, aminek csak egyetlen hátránya volt: Hogy míg az egyik fele egyszerű piros, addig a másikon van egy kutya, elfordított fejjel, a lábait pedig egy bohóc öleli át, valamiért könyörögve. Mindezt egy rózsaszín háttér tetézi, jó nagy piros betűkkel pedig ez áll rajta: Boldog Valentin-Dogot! Ja, és persze a kutya szőre, meg a bohóc kék-zöld haja kiállt a takaróból. Ezen kívül vastag volt és puha. Mégis a legszörnyűbb takaró volt, amit eddigi életem során valaha láttam, de tudtam, hogy őt nem érdekli, mi van a takarón. Örültem, hogy neki adtam. Bár tudom, hogy egy takaró nem a világ, és ettől még nem lesz otthona és munkája. De segítettem neki. Legalább egy kicsit. ~ Zs.
|
Archívum
March 2024
|