Abban az esetben, ha most az érettségi vagy az SZKTV eredményéről írnék valószínűleg sokan nem olvasnák ezt a blogbejegyzést. Azt hiszem a cím sok mindent elárul, főként azt, hogy én magam is a Tv-t bámultam tegnap este és vártam, hogy kinek az álma fog beteljesedni. Rengeteg tehetségkutató műsort végignéztem már az elmúlt években, amerikait, britet, németet és természetesen magyart is. Sokszor fogadásokat köthettem és nyerhettem volna, mivel tiszta pontossággal meg tudtam mondani ki lesz a nyertes. Viszont a Rising Star nos, ugyanebbe a kategóriába tartozik. A döntős énekesek egytől egyig ott voltak az én tippjeim közt már az élő műsor kezdetétől fogva. Most pedig jöhet a kérdés, miért is tűnik olyan különlegesnek mindez? Azért, mert a nézők által megszavazott bizalom, a rajongás, a szeretet mind mind kevés ahhoz, hogy az az illető aki ott áll a színpadon bízzon önmagában. Egy fal mögött énekelni, körülbelül olyan, mint amikor a szobádban dalolsz és csak titkon reménykedsz abban, hogy valaki meghallja és közli veled a tényt, hogy az amit csinálsz, azt igenis jól csinálod. Tehát ez az amit a Rising Star mutattok nekünk. Azok az énekesek akikért rajongunk, tízezreket kifizetünk, hogy láthassuk és hallhassuk élőben, ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk. Félnek, izgulnak, töprengnek, elpirulnak, izzadnak, dadognak, zavarba jönnek és még sorolhatnám, minden amit te, a legjobb barátnőd/barátod, a legnagyobb ellenséged, a tanárok vagy bárki átél. Mira és Norbi útja a döntőig eszméletlen volt, szinte már filmbe illő (gondoljuk mi). Ha jobban belegondoltok veletek is ugyanez történik mindennap, csak annyi különbséggel, hogy a filmekben nem látod a történéseket percről percre, napról napra, viszont magad esetében igen, hiszen nem tudsz kilépni magadból, hogy megnézz néhány másik "szereplőt" majd pedig visszaugorj. Hányan vagyunk úgy, mint Norbi, szinte egyik kudarcot a másik éri, már teljesen összetörve, kucorgunk a sötét sarokban lelkünk mélyén, és ilyenkor jön a filmekben valaki vagy valami, ami megmutatja a kiutat és minden jól alakult a továbbiakban. Ez az életben egy picit másként történik, mindez a valaki vagy valami te vagy és benned játszódik le. Kicsit a versenyről is írva, meg kell hagyni, hogy ritkán láthatunk ilyen izgalmat. Egy döntőn belül egy majdnem döntetlen és egy döntetlen helyzet alakul ki. Hogy mi?? Létezik ilyen? Nos, ezek szerint igen. Csodálatos, hogy konkrétan a közönség szinte egyformán tehetséges, szerethető énekesnek tartja Mirát és Norbit. Igazából személy szerint én sem tudtam dönteni. Gyönyörű hang, eszméletlen tehetség mindkettőjüknél jelen van. Remélem sokat hallunk még felőlük az következő 50 évben :D Kedvenc előadásaim: Várhegyi Lucas Palmira Czibi Norbert
0 Comments
A nutella világnapja
Korán a megállóba érek, nehogy lemaradjak a buszról. A hideg csípi az arcomat, az ujjaim szinte jéggé dermednek. Alig várom, hogy leülhessek és kényelembe helyezhessem magam az egyik ülésen. Eltelik egy perc, kettő, de a busz sehol. 5 perc késéssel- mondanám, hogy begördül - de inkább bedöcög a jármű, amit annyira vártam. Az ajtó kicsapódik, a tömeg tolongani kezd. Nem is értem, mi ez a nagy sietség. Barátságosan mosolygok a sofőrre, mikor megváltom a jegyem. Ő kissé furcsállja vidámságomat, de kelletlenül félmosolyra húzza a száját, majd elkapja tekintetét. A tompa fényben vizsgálom a jegyem, mélázásomból egy kisebb oldalba lökés zökkent ki. Kezdem megérteni, miért akart mindenki olyan hamar feljutni a lépcsőn. Körbetekintek az ülések között, de úgy tűnik már az összes hely foglalt. Lelkesedésem nem törik le, majd talán később le tudok ülni. Ahogy telik az idő, egyre többen lökdösődnek a buszon, ahelyett, hogy néhányan leszállnának. Talán a jármű befogadóképessége nem ismer határokat? Egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Jobbomon egy kissé alkoholszagú férfi áll, nem mellesleg félig a lábamon. Jobbnak látom, ha meg sem moccanok, mert még véletlenül belebotlanék a másik oldalamon pöffeszkedő idősödő hölgy táskájába. Minden bizonnyal idegesen reagálna az esetre, hisz mióta mellette állok éles pillantásokat vet rám, kékre festett szemhéja alól. Pirosítóval elfedett arcát a ráncok mellett a rendellenesen vékonyra szedett szemöldök keretezi. Próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy egyre kevesebb levegőm van. Míg eleinte fáztam, most már szinte leizzadok. Egy pillanatra elengedem a kapaszkodó rudat, míg lehúzom a zipzárt a télikabátomon. Ekkor hirtelen hatalmas fékezés. Elveszítem az egyensúlyomat és a már említett férfira esek. Természetesen nem én vagyok az egyetlen, aki búcsút mondott a stabilitásának. Az utasok dominó módjára dőlnek egymásra. A galibát csak egy „meglepetésszerűen” pirosra váltó közlekedési lámpa okozta. A soron következő megállónál egy hely szabadul fel az ajtó mellett. Felüdülésként érte zsibbadt lábfejemet a testhelyzetváltás. Épp kényelembe helyezem magam, mikor egy kisgyermekes anyuka száll fel. A 2 év körüli kislány vígan fecseg, mit sem törődve az őt körülvevő tömeggel. Édesanyja védelmezően szorongatja apró kezecskéjét. Gondolkodás nélkül felpattanok a helyemről, hogy az anyuka karjaiba vehesse a huncut pillantású csöppséget. Míg hallgattam a gondtalan csevegést, meg is feledkeztem a lábfájásomról. Utazásom hamarosan véget ér. Megnyomom a leszállásjelző gombot, a biztonság kedvéért kétszer is, a busz lefékez, az ajtó nyílik és …lelöknek.
|
Archívum
March 2024
|