Épp a téli szünetben történt velem egy olyan eset, ami miatt elgondolkodtam arról, hogy milyen torz lehet a mai tinik lelkivilága. Éppen a Fő téren vágtam keresztül, nagyon siettem, a táskám folyamatosan az oldalamnak csapódott, fél kézzel telefonáltam, és igyekeztem nem megfagyni a téli hidegben (bár szerencsére akkor még nem röpködtek mínuszok). Egy csapat, körülbelül 13-14 éves tinilány jött velem szembe. Gondolom éppen a McDonaldsba siettek, hogy ott minél előbb kapcsolódhassanak a WIFI-hez és kiposztolhassák, hogy a mekiben vannak. Majdnem ugyanúgy néztek ki, hasonló cipő, azonos kabát, ugyanolyan táska; azonban az egyikük első látásra elütött a többitől. Persze az alapvető stílusjegyek nála is észrevehetőek voltak, de az ugyanolyan kabátja szét volt cipzározva, és tisztán kivehetően látszott a hasvillantós pólója. Arról is lehetne ódákat zengeni, hogy ez a fajta póló kinek áll jól, és kinek nem kellene egyáltalán felvenni, de azért a legtöbb épeszű, egészséges embernek eszébe nem jutna egy kánikulában hordható ruhadarabot télen, kb 5 fokban hordani. Nálam ez teljesen kiverte a biztosítékot, a telefon másik oldalán várakozó barátnőm nem igazán tudta mire vélni a „Te jó ég!” „Ez nem lehet igaz!” „Ez nagyon durva!” felkiáltásaimat. Ezen jelenet hatására gondolkodtam el, hogy egyes emberek mit meg nem tesznek a figyelemért, és nem érdekli őket, hogy ez negatív vagy pozitív eredetű. Így vannak ezzel azok a lájkvadász egyedek is, akik kihívó ruhában, csücsörítve raknak fel magukról képet, és a szépségüket lájkokban mérik. „Jesszus, csak 200 lájkot kapott a legújabb képem, ami tök ugyanolyan mint az összes többi, és nem 500-at? Akkor csúnya vagyok?” Az általános ellenszenv mellett szánalmat is érzek ezen emberek iránt, hiszen aki ilyesfajta pozitív megerősítéstől érzi magát szépnek, annak egész biztosan egészségtelen az énképe. Hiszen tényleg mennyivel többet ér 500 felfelé mutató hüvelykujj, mint egy szóbeli dicséret. Ahogy ókori Rómában a császár felfelé mutató hüvelykujja az életet jelentette a gladiátoroknak, úgy nekik is életbevágóan fontosak a lájkok. Engem mondjuk az érdekelne, hogy ezt előbb vagy utóbb ki fogják-e nőni, vagy 30 éves korukban is ettől fognak-e függni. Persze ne hagyjuk említésen kívül a fiúkat sem, elvégre az internet világa megannyi lehetőség biztosít nekik is a magamutogatásra. Mindkét nemet érintő magamutogatási forma például a #dontjudgechallenge. Instagramon szörfözve én is láttam jó pár ilyen videót, amiben a szép lányok és helyes fiúk magukat csúnyának maszkírozva bohóckodnak, majd kezükkel eltakarják a kamerát, és mikor újra feltűnnek már teljes pompájukban pucsítanak, és dobnak puszit a videón. Kicsit utánanéztem, hogy mi is az eredete ennek a dolognak, és meglepődve tapasztaltam, hogy az embereknek ezt is sikerült groteszk módon kicsavarniuk. Egy cikkben olvastam, hogy eredetileg „Ne ítélj első látásra” címmel indult a kezdeményezés, és az volt a célja, hogy az interneten történő sértegetés problémájára hívja fel a figyelmet. Sok fiatal azért követ el öngyilkosságot, vagy önbántalmazást, mert mások az internetes képeik alá bántó megjegyzéseket tesznek, kövérnek, csúnyának hívják őket. A #dontjudgechallenge tehát egy jó kezdeményezés, ami arra buzdít, hogy ne ítéljünk el másokat a külsejük miatt. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy jó kezdeményezés VOLT, amíg a tinédzserek nem kezdték el saját maguk fényezésére használni. A feltűnési viszketegségben szenvedő fiatalok beteg magamutogatási vágyának tökéletes táptalaja az internet. A fiatal vagy kinövi ezt, mire felnőtté kell válnia, vagy nem, ezt előre nem tudhatjuk, de remélem 60 év múlva nem csücsörítő nagymamákkkal, és vérnyomásmérés közben szelfit készítő nagypapákkal kell majd találkoznom a neten. Cikk a dontjudgechallenge-ről: http://kommpetencia.blog.hu/2015/08/16/_dontjudgechallenge_a_legszanalmasabb_magamutogatas_amit_valaha_lattal Szabó Dorottya
1 Comment
Különcnek lenni egyszerre áldás és átok. A pozitív gondolkodást félretéve tekintsünk a valóságba. Ha valaki "különc" akkor az sajnálatos módon befolyásolja az adott ember életét. Csúfolják, viccet csinálnak belőle. De nem veszik észre, hogy az általuk különcnek titulált embernek ez mennyire fáj, milyen érzéseket vált ki belőle, vagy ha észre is veszik, teszem azt sírni látják, mert már nem bírja tovább, akkor is csak kinevetik, és ezzel csak még jobban megalázzák. Pedig egyetlen dolgot mindenkinek meg kellene jegyeznie: sose csinálj viccet valami olyanból, amit egy ember nem tud megváltoztatni magán. Ezt az egyetlen egy mondatot kellene a mindennapokban észben tartanunk, mégsem tesszük. Egy ideje terjed a Facebook-on egy kép, mélyen nem mennék bele a részletezésébe, de pont ezt foglalja össze. Lehet, hogy valaki tesi órán nem tud futni, kislabdát hajítani vagy távolt ugrani. Kineveted. Nem tudsz róla, hogy egy betegség miatt nem képes rá úgy, ahogy te, vagy egyszerűen nem a sport a tehetsége. Matek és magyar óra után beszólsz valakinek, hogy nem tud olvasni, beszélni, milyen béna, hogy egy egyszerű feladatot nem tud megcsinálni. Nem tudod, hogy diszleksziás. Pedig csak egyetlen mondatnak kellene eszünkbe jutnia. Ha különc vagy, akkor nem kifejezetten könnyű az életed, legalábbis ezt érzed és ezt éreztetik veled. Pedig az sosem baj, ha valaki más. Nagyon sok olyan pillanat van, amikor azt akarja belénk sulykolni a társadalom, hogy nincs apelláta, be kell olvadni, nem szabad kitűnni, mert akkor megnéznek, meg összesúgnak a hátad mögött... NEM. Akármit mondanak, nem jó dolog csak haladni az árral és semmilyennek lenni. Megnéznek? Nézzenek, lehet, hogy nincs jobb dolguk. Összesúgnak a hátad mögött? Nem véletlenül vannak MÖGÖTTED. Ha valahova nem illessz tökéletesen, például egy kicsit "őrülten" viselkedsz, akkor jó vagy. Ha valakik utálnak, akkor vannak, akik irigyek rád valamiért, és ha vannak akik irigyek rád, akkor valamit nagyon jól csinálsz. Lehet, hogy ez értelmetlennek tűnik, de így van. Kedvenc énekesnőm, Jesy Nelson (Little Mix) szavaival zárnék: "A hibáid azok, amik különlegessé tesznek és amik miatt az vagy, aki, és ha mind egy formák lennénk az unalmas lenne." Szabó Laura
A kedvenc filmem A mai modern világban szinte nélkülözhetetlenek számunkra a tévéműsorok. Többféle műfaj közül válogathatunk, kinek mi tetszik, a saját ízlése szerint. Én személy szerint kedvelem az akció-, a romantikus és az elgondolkodtató dokumentumfilmeket is. Egyet is kiemelni közülük nagyon nehéz, hiszen sokféle van és mindegyikben mást és mást szeretek. Szerintem, az ember a kedvenc filmjéül olyat fog választani, amit soha nem felejt el, hiszen maradandó élményt nyújtott számára, legyen ez akár jó vagy rossz végkimenetelű film. Sok tanakodás után én is ezen szempont alapján hoztam meg döntésem. A lehetetlen című film mellett tettem le a voksom. Ez egy 2012- es filmdráma, mely igaz történet alapján készült, a 2004-es Indiai-óceáni szökőárról. 2004-ben járunk. Henry Bennett, az ő felesége Maria és három fia, Lucas, Tomas és Simon Thaiföldre utaznak, hogy ott együtt töltsék a Karácsonyt. A család megérkezik szentestére és elfoglalják a szálláshelyüket. Másnap körülnéznek a szálloda területén és élvezik szabadidejük minden percét, mintha a paradicsomban lennének. Két nap múlva váratlan zajra lettek figyelmesek, mikor a fiúk és az apuka a medencében játszott, Maria pedig újságot olvasott. A 2004-es cunami végigsöpör az egész területen. . Maria és Lucas végül megtalálja egymást az örvénylő víz tetején, mi egyre inkább továbbsodorja őket egymástól. Maria súlyos sérüléseket szenvedett. Mire visszahúzódik a víz, igyekeznek biztosabb helyet keresni maguknak, várva a következő hullámra, azonban egy gyermekhangra lesznek figyelmesek. Bár Lucas félve sorsától, menedékbe szeretne jutni, anyukája tanácsára segítenek a kisfiúnak, Danielnek. Szerencsére nem történik még egy áradás. Később rájuk találnak a helyiek, kik elviszik őket a kórházba. Maria arra kéri Lucast, hogy segítsen másoknak megtalálni a családtagjaikat a létesítményben. Míg a fiú lelkesen végzi feladatait, Mariat elviszik műteni. Mire Lucas visszatér, nem találja sehol sem az anyját, csak az üres ágyat. Azt hitte, hogy végül teljesen egyedül maradt, hiszen Mariával korábban szinte biztosak voltak, hogy Henry és a 2 fiú halott. Egy ápolónő segít Lucasnak, kideríti, hogy anyukája él, csak véletlenül összekeverték a kórlapokat. A film további részében megtudjuk, hogy valójában Henry, Tomas és Simon is megmenekült. Apjuk meg szeretné keresni a feleségét és Lucast, ezért nem megy velük a közeli kórházba. Henry rátalál egy másik vele egykorú apukára, ki szintén a családját keresi, összefognak és elindulnak meglátogatni az összes kórházat, azonban úgy tűnik, hogy szinte egyikben sem járnak sikerrel. Maria szomjas lett, ezért leküldi Lucast vízért, ki észreveszi, hogy apukája kezdi elhagyni a kórházat. Gyorsan utána rohant, de nem érte utol, helyette 2 másik személyre bukkan rá, a testvéreire. A nagy ujjongás hallatán, apjuk felismeri a hangjukat, ki már készült a következő kórházba. Megtörtént, amire egyikük sem számított, egymásra találtak. Mariát nagy meglepetés érte, mikor meglátta őket, a boldogságtól erőre kapott a következő műtétéhez. Pár nap múlva a biztosító repülőgépet küldött értük, mellyel végül az egész család biztonságban hazajut. A család, bár szorult szívvel, de végül rossz emlékeiket hátrahagyva elindult a boldog jövő felé. Horváth Katrin
A szó egy olyan dolog, aminek szerepe van a mindennapi életben. Otthon, az iskolában, a boltban, mindenhol. Minden beszélgetésben, a dalokban. Amennyi helyen jelen vannak a mindennapi életünkben, annyiféle jelentésük, rendeltetésük van a szavaknak. A szó és a beszéd olyan erőt rejtenek magukban, amit sokszor nem veszünk tudomásul. Ha jól használjuk, azzal vigasztalást nyújthatunk, boldoggá tehetünk embereket, akik fontosak nekünk, akiket szeretünk. Viszont nagyon bántó is lehet. Egy rossz szó olyan mély sebet hagyhat az ember lelkén, ami akár egy életre is szólhat. Vannak olyanok, akik képesek ezt lerázni magukról és nem érdekli őket mások véleménye. Aztán vannak olyanok, akik azt mutatják, hogy nem fáj nekik, és érdektelenséget színlelnek. De nekik fáj. Fáj, csak nem mutatják ki, és ezért mindenki kőszívű, érzelemmentes embereknek hiszik őket. És végül azok, akik ki is mutatják. Őket éri a legtöbb fájdalom, mert őket még azért is bántják, mert kimutatják, hogy igen, nekik ez fáj, és igen, ők is emberek. Mind emberek vagyunk. Ha bántani akarnak, egyéntől függő a reakció, és van néhány szó, ami nagyobbat üt, mint egy bokszkesztyűs kenguru. Csak ahogy mondani szokták: ha beszélsz, az agyad nem dolgozik. Nem gondolkodunk, és éppen ezért olyan egyszerű olyan dolgokat kimondani, amiket akár fél perc múlva, akár később megbánunk. Ez az, ami miatt annyira könnyű észrevétlenül megbántani valakit. Mert nem gondolkodunk. Pedig a szavaknak hatalmas ereje van. És nem csak két-három személy között. A szavak olyan hatalmas ember tömegeket is képesek megmozgatni, amik láttán csak ámulunk és egyszerűen értetlenkedve nézzük, hogy mégis hogyan kerekedett ekkora embertömeg, honnan gyűlt össze ennyi ember. Ha egy olyan személy áll ki a tömeg elé, aki jól bánik a szavakkal, olyan összefogások jöhetnek létre, amik elképzelhetetlennek tűnnek. Főleg ha az a személy még jól is adja elő magát... "Én mindig is büszke voltam rá, hogy tudok bánni a szavakkal. [...] A szó okozója lehet sérülésnek, de jónak is..." - Albus Dumbledore (J.K. Rowling: Harry Potter) Szabó Laura
Minden kapcsolatban, legyen az szülő-gyermek kapcsolat, egy baráti kapcsolat, vagy akár párkapcsolat, szükséges, hogy kimutassuk szeretetünket a másik felé. Elvégre emberi mivoltunkból fakadóan mindannyian igényeljük ezt az érzést, bármennyire is keménynek akarunk látszani, jól esik néha egy szeretetteljes ölelés a másiktól. Azonban mindenkinek sajátos formája van a szeretet kimutatására. Az öt szeretetnyelv (Five Love Languages) egy pár- és pszichoterápiai fogalom, amelyet Gary Chapman amerikai, párkapcsolati szakértő, házassági tanácsadó alkotott meg 1992-ben. Lényegében az a szeretetnyelved, amelyből észreveszed, hogy a környezeted szeret, és te is ily módon mutatod ki. 5 fajtája van:
Bármelyik is legyen a szeretetnyelvünk, az a legfontosabb, hogy szeretve érezzük magunkat, és mi is ki tudjuk ezt mutatni mások felé. Szabó Dorottya
Avagy, miért utáljuk a hétfőket?!
Ilyenkor teljesen érthető a hisztiroham, ami egészen indulásig eltarthat. Amikor egyik ruha sem áll olyan jól, vagy bedöglik a hajsimító, esetleg a hányingerkeltő reggeli a felsőnkön landol, amit amúgy is fél óra volt kiválasztani a szekrény legaljából. Jó, mindegy, valahogy túl lehet élni, keresünk másik ruhát. Csak hogy ennyi ideje szinte senkinek sincs, így fenáll az elkésés veszélye is. A sminkpalettát vagy négyszer dobja le az ember fél óra alatt, és a szemhéjpúderek darabokra törnek. Pont a legjobbkor, hét elején, korán reggel, amikor még két kávé után is kómásak vagyunk. Beletörődünk a kinézetünkbe, és reménykedünk, hogy senki nem veszi észre, vagy nem tesz rosszalló megjegyzést a külsőnkre.
Az ablak felé fordulunk, és meglátjuk magunkat visszatükröződni a párás üvegen. A látvány még rosszabb, mint amire számítunk. A hajunk úgy összegubancolódott, mintha házirasztát akarnánk készíteni, az arcunk kipirult, és minimális smink hiányában zombinak nézünk ki. Hát jó, ennél rosszabb már úgy sem lehet, gondoljuk naivan. És akkor meglátjuk a következő megállóban tolakodó milliónyi embert. Az arcunkba tolakodnak, a nyakunkba lihegnek, és a lábunkon taposnak. Mindenki nyomorog, de ugyebár "mindig felfér még egy ember". Szíve szerint az ember tombolna, és mindenki másnak megmondaná a magáét, amiért neki hétfő reggel, a buszon, iskolába kell mennie. Az örökkévalóságnak tűnő út végre a végéhez közeledik, de addigra már annyian vesznek körül, hogy isteni csodának tűnik elérni a jelzőgombot, de sikerül, és pár pillanattal később le tudunk szállni. Ismét megfagyunk, ahogy a hűvös, téli levegő körbeölel, besüvít a ruhánk alá és még el sem kezdődött igazán a nap. Borzalmas, végeláthatatlan órákat kell végigülnünk, és muszáj toppon lennünk, különben kapjuk a rosszalló megjegyzéseket, hasonlókat. Egész nap stresszelünk és csak a barátaink nyújtanak egy kis vigaszt, amikor már csordultig tele vagyunk az egésszel. A legrosszabb, hogy ez még csak a hét első napja, és hol van még a péntek, amit mindenki Messiásként vár?! Ezek után, ha valaki megkérdezi tőlem, miért utálom a hétfőket, kérem fogadja el, ha csak mogorván ennyit válaszolok: "Mert hétfő van!" Kellemes hétfőt skacok!
Márti |
Archívum
March 2024
|