Gyere. Beszélgessünk egy kicsit. Lehet, hogy elég egyoldalú diszkurzus lesz, de néha van, ami többet mondd a szavaknál. Elmesélek egy történetet. Egy olyat, ami talán őrületes, hihetetlen... Még talán sokkoló is. De tele van csodákkal. Nem leszek szentimentális, nem fogom azt szajkózni, hogy a gépek tönkre teszik a világunkat. Csak elmesélek egy történetet. A nevem Április. Egyszer, nem is olyan régen leültem beszélgetni Januárral egy kávé mellé. Ő már nem volt szolgálatban, én pedig még nem kellett, hogy tegyem a dolgom. Az elejétől kezdve azt gondoltam, hogy ő és én ennél jobban nem is különbözhetnénk. Ő a hűvös, csendesen magabiztos személyiségével, míg én egy le nem álló, kiszámíthatatlan személy vagyok. De ahogy a mondás is tartja, mindenkiben van valami közös. És ez az egyik legnagyobb csoda a világon. Ha az a közös pont megvan, onnantól bármire képesek vagyunk, bárhova eljuthatunk. És mi megtaláltuk Januárral. Hiába tartják őt az elsőnek, ő is éppen úgy középső gyereknek született, mint én. Nem egy könnyű dolog, ebben száz százalékig egyet értettünk. Nála December letette az asztalra a Karácsony aktáját, mint egy befejezett munkát - amire egyébként semmi szükség nem lett volna... - és a Szilvesztert pedig nyitott aktaként hagyta az asztalán, hogy egy pecséttel lezárja az előző évet és megnyissa az újat. Ennyi volt a dolga. Január élete sosem a nagy ünneplésekről szólt. Még anno, amikor suliba jártunk, akkor sem járt el bulizni, nem ment olyan helyekre, ahova nem kellett volna. Február pedig mint a kistestvér, aki folyamatosan túl akarta szárnyalni az orra alá dörgölte a Valentin nap aktáját, megmutatva, hogy bizony tesó, neked alig van valamid, és meg a szerelem ünnepét kontrollálom. Az én életem sem volt sokkal másabb. Néha Március átpasszolta hozzám a Húsvétot, de más nem igazán történt. Sokáig tartottam unalmasnak a munkám. Sokáig gondoltam azt, hogy nem vagyok jó. Aztán Januárral úgy döntöttünk, elmegyünk kávézni. És akkor került az életem a helyére. Amikor az unokatestvéremmel végre rendes kapcsolat alakult ki közöttünk. Megtudtam, hogy Január pszichológushoz jár. Az ember azt hinné, hogy kisebbségi komplexusa van - amivel egyébként nrm tévednének nagyot. Mert mindig Decembert kell utolérnie, és ha Február valami rosszat csinál, akkor rögtön őt hibáztatják, mert a legkisebb nem csinált semmi rosszat, a legkisebbet nem szabad megszidni, mert nem jó a lelki világának. Nekem nem volt ilyen jellegű problémám. Persze, ha Május csinált valamit, és ejtett pár krokodil könnyet, akkor rögtön én kaptam a fejmosást. De bennem olyan érzés volt, hogy sosem vagyok elég jó. Január mesélte, hogy mennyire aggódott értem mindenki, amikor kórházba kerültem. Azóta nem voltam ugyanaz, de ezt senki sem tudta, csak Január meg Július és Október. Valahogy sosem találtam a helyem. Csak meg kellett nézni a jelentéseket az áprilisi időjárásról. Néha napsütés, esetleg hó vagy eső. Kiszámíthatatlan. Megjósolhatatlan. Labilis voltam, ez nem vitás. De legalább boldog. Hiszen az életem tele van csodákkal, amik miatt mindennap megéri felkelnem, ami hajt tovább, hogy elérhessem azt, amiről még én se tudom, mi az. Az első csoda az életemben a legjobb barátnőm volt, akivel annyi mindenen keresztül mentünk. Aztán képbe került a legjobb barátom, aki szintén nem hagyott magamra. Így kezdtem el látni a szépet, élvezni amunkám, és fittyet hányni mások véleményére. És még annyi személy. Annyi apró csoda a körülöttünk lévő világban. Csak meg kell állnunk egy pillanatra, és ha kimászunk az önsajnálat párnái közül, ha egy kicsit kifele tekintünk, észrevehetünk mindent. A pillanatokat, amiért érdemes élni. Szabó Laura
0 Comments
Leave a Reply. |
Archívum
March 2024
|